A rohadt életbe, hát csak addig húztam, hogy mindjárt indulhatok is haza… beleolvastam az utolsó postba, hogy mégiscsak hol kellene folytatni és csúnyán a kb. 3 hónappal ezelőtti eseményeknél tartok, úgyhogy bele is csapok a lecsóba…

Uhhh, jut eszembe, lecsó… még szerencse, hogy minden alapanyagot megtalálhatsz itt egy jó kis lecsóhoz, különböző nemzetek gyermekei meg imádják, mint állat. A hátizsákos szállások közös konyháiban rendszeresen rendes kis nemzeti esteket csaptunk. Hol olasz tészta-partikat, hol spanyol reggeliket és persze magyar pörkölt és lecsó bálokat…

Magnetic Island-ot követően egy éjszakát töltöttünk még Mission Beach-en, ami gyönyörű esőerdőket keresztülszelő túraútvonalairól és extrémsport adottságairól híres. Néhány hónap múlva – ami mához két hete volt egészen pontosan – csoporttársaimmal ismét visszatértem ide egy raftingtúra erejéig, beszarás volt…

Béreltünk egy böszmenagy családi autót, bevágtuk magunkat hatan és husssssssssssssshhhhhhhh….

Eddig is ismertem a rafting komoly csapatépítő tulajdonságát, de a közös mókázások után most értettem meg igazából egy komolyabb erősségű pályán, hogy mitől is igazán az.. A pálya 4 – 5ös fokozatú volt, a maximum 6osból – tényleg szopatós. A hajóban 6an eveztünk, plussz az új-zélandi kormányos-vezető – aki nélkül jegyzem meg nagyon halkan még mindig ott küszködnénk két szikla közé szorulva…

Egy picit paráztunk is, mert néhány hete egy ember ugyanezen a pályán halt meg, saját hibájából; egy kettes kajakban olyan helyre eveztek, ahova szigorúan tilos lett volna, felborultak, emberünk meg beékelődött két szikla közé. Csúnya eset… Szóval, a túra elején össze-vissza eveztünk, fel is borultunk egy párszor és pufffff bele a jéghideg zuhogó folyamba. Aztán vezetőnk elmagyarázott néhány fogást, mi meg nagyon figyeltünk, először rá, aztán egymásra és ment minden, mint a karikacsapás…

Mission Beach után végre megérkeztünk Cairns-be, a Nagy-korallzátony legkedveltebb üdülő-, a Világ összes backpackerének találkozóhelyére. Az első néhány éjszakát a szállodában töltöttük, aztán én elfoglaltam lakhelyemet, amit 1 hónap után le is cseréltem, hogy végre ne a szomszédból kelljen lopnom a szuperlassú netet.

Hogy mik történtek eztán, csak tényleg nagy vonalakban. Mielőtt Jaime elutazott, még volt szerencsém végigizgulni egy kisebb spanyol társasággal az Európa bajnokság döntőjét… képzelhetitek… Jaime a győzelem után gyakorlatilag ruha nélkül randalírozott az utcán, egy olyan városban, ahol már azért is bevisznek a rendőrök, ha csúnyán nézel és segg részeg vagy…

Miután a srác elutazott – vissza Sydneybe, aztán Thaiföldre, ahol szerencsésen le is késték a gépüket és vehettek új repülőjegyet – én még felruccantam Cape Tribulation-be Daniékkal. A hely rettenetesen gyönyörű. Itt találkozik két Világörökségi oltalom alá vont terület, a Nagy-korallzátony és az Világ egyik legöregebb őserdeje. Tényleg komoly, a megfelelő társasággal meg a legjob:DDDD

Aztán szépen lassan mindenki lelépett a városból, Dyna az óriásszájú lány és Frank – egy újabb holland elmebetegségJ – utaztak tovább Thaiföldre, még Dani is maradt egy-pár hétig, aztán ő is követte őket, én meg maradtam itt egyedül… megint…

Na de itt voltak nekem az új lakótársaim: Ludas Matyi, akit már említettem. Két német lány, akik Angliában tanulnak kreatív írást DD és igazi írónő lesz belőlük, ha minden igaz. Ne és itt volt Michael, az ozzi kripli, aki valamikor valami speciális katonai egység tagja volt, de az egyik gyakorlaton, amikor éppen egy helikopterből ugráltak kifelé – a nem normálisak -, emberünk elvétette az egyik ugrást és apró darabokra törte az egyik térdét. A hadsereg annak rendje és módja szerint leszerelte, fizetett neki egy csinos kis kompenzációt, de a rehabilitáció költségeit már nem. Csórikám, évek óta él kioperált térdkaláccsal különböző drogokon és majd megőrül a fájdalomtól. Amikor nagyon el volt szállva, néha tényleg azt hittem, hogy az éjszaka kiírtja az egész házat. A hely egyébként – főleg összehasonlítva a sydney-i lyukkal, ahol laktam – több mint elfogadható volt. Mindenkinek saját hálószobája, tök felújítva, hatalmas nappali és konyha, a kertben bbq sütő és jacuzzi!!! Nem vicc, de igazából ez sokkal jobban hangzik, mint amilyen valójában, ugyanis ki a fenének van kedve beülni a 38 fokos bugyogásba, amikor kint közel 40 fok van… de van és kész…

Az élet amúgy rendkívül „unalmasan” telt itt: délelőtt és délután suli, aztán általában sötétedésig a város mesterséges!! tengerpartján lógtunk – ugyanis itt nincsen a szó klasszikus értelmében vett tengerparti strand, a krokodilok, meg medúzák miatt. Este meg többnyire a csoporttársaimmal sütögettünk, vagy a lakótársaimmal hűtöttük magunkat, belülről..

Úgy másfél hónapja megint új lakásba költöztem, a különbség csak annyi az előzőhöz képest, hogy itt jacuzzi helyett medence tartozik az appartmanokhoz és végre van európai sávszélességet megközelítő sebességű net… Ebben a házban aztán megint sikerült jó arcokra lelnem, úgyhogy egyáltalán nem panaszkodom. Eleinte írekkel – asszem ők találták fel magának az ivásnak a fogalmát – meg egy angol lány-párral laktam, aztán szépen lassan ők is eltűntek, és jött helyettük egy új-zélandi lány és egy kanadai páros. Hogy mennyire rohadt pici a Világ, arról csak annyit, hogy a kiwi lány néhány éve Európában utazgatott és többek között meglátogatták Magyarországot is. Két dologra emlékszik kis hazánkból, az egyik, hogy óriás lóbarátként, meglátogatták Szilvásváradot, meg a Lipicai Ménest, a másik pedig egy borfesztivál, valahol Budapest környékén… hát persze hogy EtyekJ Gyorsan ki is kérdeztem, hogy milyennek találta a mi kis fesztiválunkat. Kevesellte az angol nyelvű tájékoztató táblákat – nem talált – és imádta a borokat. Amiért azonban még ma is szívesen emlékszik az ott töltött borgőzös délutánra, az a mobil illemhelyek ergonómiailag tökéletes elhelyezése – én mindig mondtam – volt, na jó, meg a állítólag a borok sem voltak rosszakJ Pali, a lány arra már nem emlékszik tisztán, hogy mindenhol elfogadták-e a kóstolójegyet…

Az egyik oka annak, hogy ebbe városba jöttem, hogy merülhessek a zátonyon, a Világ egyik legcsodálatosabb merülő helyén. A kínálat, különböző túrák terén eléggé széles, tekintve, hogy ez a térség fő vonzereje, így hát egymást érik a különböző utazás- és merülés szervező irodák. Találhatsz itt viszonylag olcsó túrákat és rohadt drága, puccos csomagokat, 1 napostól egészen az egy hetesekig. Röpködhetsz hidroplánnal, helikopterrel, vagy kisgéppel kedvedre, mehetsz krokodilfarmra, vagy be az őserdőbe vonattal, csobbanhatsz kristálytiszta tavakban miközben beúszol a vízesés alá, meg ilyenek.

Mivel én mindenképpen szeretnék minimum egy hetet a zátonyon tölteni, viszont, ha nem muszáj, nem fizetnék érte több ezer dollárt, ezért már az első hetekben elkezdtem hajtani a különböző cégeket és irodákat valamiféle búvárhajon végezhető munka után. Találtam is egy szupernek tűnő céget, akik egy hetes túrákat szerveznek, és mindig szükségük van önkéntesekre, akiknek nem fizetnek egy megveszekedett vasat sem a hajón végzett munkáért, viszont ingyen merülhetnek, napi háromszor… Gyorsan jelentkeztem, be is regisztráltak, már csak várnom kellett az indulás napját. Két nappal a hajó kifutása előtt, amikor már másra nem is tudtam gondolni, csak arra, hogy hamarosan megint csobbanhatok, hát nem lemondták… Nyomorultak, állítólag nem jött össze kellő számú jelentkező és kénytelenek ilyenkor visszamondani az önkénteseket… biztos sajnálják az oxigént a palackból, amibe nagyjából kerülnél nekik, vagy ilyesmi… Na mindegy, annyira, de annyira felhúztam magam, hogy még aznap addig hajtottam a különböző ügynökségeket, mígnem az egyiktől kaptam egyszerre két túrát isJ Az egyik éppen ma reggel 8kor indul és tart 4 napig, aztán hazajövünk és másnap megint kifutunk 5 napra, yeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeppppppppeeeeeeeeeeee Egy ismerősöm, aki nemrég jött vissza, egy valag cápával találkozott merülés közben, remélem engem sem kerülnek ki és még lehet, hogy a dél felé vándorló bálnák utóvédjeiből is sikerül néhányat elkapnunkJ

Szóval, remélhetőleg ma már a halakkal alszom. Remélem, semmi nem jön közbe és véletlenül egyik nagyhalat sem fogom felhúzni azzal, hogy véletlenül belekönyökölök az orrába, vagy lerombolom a cápa-lakását… Ha esetleg egy hét múlva nem jelentkeznék, mindenesetre hívjátok a GreenPeace-t, hogy jöjjenek megmenteni szegény állatokat…

Az elmúlt hétvégén végre egy rendes lóversenyre is eljutottamJ A Cairns Amateurs a környéken az év legnagyobb rendezvényének számít. Ilyenkor mindenki nagyon komolyan kiöltözik, a nők eszméletlen kalap-kreálmányokkal a fejükön jelennek meg és fogadnak, meg persze ipari mennyiségben isznak 3 napig.

Minden emberi számítás szerint valamikor szeptember 23-a körül érek vissza, aztán még 4 napot töltök itt és irány Sydney. Remélhetőleg addig Miklósi is visszaér Koreából, mert nála töltöm az utolsó néhány napot… Ami a legkomolyabb, hogy október közepéig még ott turnézik a Cirque du Soleil – hisz tudjátok, hogy megőrülök értük – , a Dralion című show val, úgyhogy már meg is van a jegyem:D

Azt hiszem méltó lezárása lesz az elmúlt 7 hónapnak… persze addig még bármi történhet, de reméljük a legjobbakat…

Cairns Amateurs

]]> http://hungaroo.wordpress.com/2008/09/14/ma-mar-vegre-a-halakkal-alszom%e2%80%a6/feed/ 0 qgabor felho-copy dsc01896_1024x5772 img_1946_1024x683 raft raft2 raft3 dsc02213_576x768 img_2030_512x768 mission-153_512x768 http://hungaroo.wordpress.com/2008/08/11/seggarcu-fiu-a-kapitany-es-mas-tortenetek/ http://hungaroo.wordpress.com/2008/08/11/seggarcu-fiu-a-kapitany-es-mas-tortenetek/#comments Mon, 11 Aug 2008 16:45:37 +0000 qgabor http://hungaroo.wordpress.com/?p=76 ]]>

880 kilométert nyomtunk aznap éjszaka. Még szerencse, hogy léteznek egész jó kis módszerek arra, ha 12 órát akarsz egyhuzamban aludni egy mocsok kényelmetlen buszon…;) reggel 9 volt, amikor megérkeztünk Airlie Beach-re, a Whitsunday Szigetek kapujába. A szigetcsoport a Nagy-korallzátony legdélebbi pontja és áll vagy olyan hetvenvalahány szigetből. A csoport Pünkösd vasárnapról kapta a nevét, mert Cook kapitány – aki nem sokkal előttünk járt erre, úgy kábé kétszázharminc-valahány éve – szentül meg volt róla győződve, hogy ha Pünkösd vasárnap lát meg egy új szigetcsoportot, akkor azt el is kell neveznie róla. Azóta persze kiderült, hogy nem is akkor és nem is ott járt… Amikor leszálltunk a buszról végre éreztük, hogy a trópusokon vagyunk, ideje volt már, mit ne mondjak.

Nem volt sok idő a hajónk kifutásáig, úgyhogy gyorsan ledobtuk a motyónkat az egyik legközelebbi backpacker-ben – Milyen kicsi a Világ, a kisbuszt, ami felkapott minket a pályaudvaron, egy magyar lány vezette. Barbara már régóta Franciaországban él és éppen errefelé csavarog egy éven keresztül. Néhány hétig marad Airlie Beachen, ahol a szállásért cserébe minden nap 4 órát dolgozik a hátizsákos szállásnak. Ha megunja egyszerűen odébbáll a következő városba, ahol megint csak ingyen lakik egy ideig. Egy csomó új ismerősre tehetsz ily módon szert és nem utolsósorban letudhatod az amúgy komoly költségek nagy részét.

Szóval, bepakoltuk a legszükségesebb holmikat egy zsákba – 95% sör, 5% egyéb cucc, aztán megkerestük a hajónkat a kikötőben. A Freight Train szép kis hajó volt, kék. Nagyjábol ez minden, amit el tudok róla mondani, tekintve, hogy vitorlázási ismereteim erősen a konvergálnak a nulla felé… Szóval, jó kis hosszú hajó, nagy kormánnyal, magas árbocrúddal!

Besszállás, eligazítás, aztán indulás. Mindez kb. egy órát vett igénybe és már kint is voltunk a nyílt vízen. Vitorlás 3 fővel üzemelt, egy dél-amerikai skipper-rel, egy ozzi merülésvezetővel és egy elmebeteg, de rendkívül jámbor, szintén ozzi lánnyal, aki a kajáért és a jó hangulatért volt felelős. 3 napot töltöttünk a vitorláson és tényleg vitorláztunk… Tudjátok, úgy, ahogy kell, a hajó lehetetlen szögben dől oldalra, te meg csúszol-mászol össze vissza. A túra alatt csak egyszer kötöttünk ki, amikor is meglátogattuk a térség egyik legkomolyabb partszakaszát, ahol bizony a legfehérebb homok található a nagy kerek Világon.

Hajónkon szigorú szabályok szerint kellett léteznünk, ha pedig csak a legkisebb mértékben is megszegted ezek valamelyikét, a megtorlás egy nagy kanál Vegemite formájában öltve testet érkezett. Aki még nem ismerné, a Vegemite az Ozzik egy legkedveltebb eledele, tömény élesztő koncentrátum, mindenféle fűszerekkel keverve.

Kevés dolog van a Világon, amit egyszerre szívből gyűlöl és imád az ember – én konkrétan még egyről tudok… A másik ez a döglött gépzsír színű és állagú kenhető massza. Szóval, aki törvényt bontott már nyalhatott is fényesre egy nagy kanál Vegi-t…:S

A hajón két nem normális fővel bővültünk, így visszaérkezve a kikötőbe 4-en folytattuk az utazást. Carolina és Diego az új csapattagok, Észak-Olaszországból egészen Cairns-ig maradtak még velünk.

A vitorlázás pont egybe esett a foci EB Spanyol – Olasz meccsével, mivel azonban 3 napig nem volt térerőnk, a két „ellenfél” folyamatosan szívta egymás vérét és nagyon komolyan remegtek csapatukért. …én meg csak csendben szégyenkeztem, amikor a magyar foci hogyléte felől érdeklődtek… Amikor persze kikötöttünk, egyből kiderült, hogy a Spanyolok alázták az Olaszokat, mire Jaime egy kisebb Fiesta-t rögtönzött a kikötőben, amiből persze az olaszok is kivették a részüket, mintha legalábbis nem ők veszítettek volna. A Spanyol győzelem hírével együtt érkezett azonban egy rendkívül szomorú újság is: Tenacitas, a Sydney-ben Fredy-re, Jaime lakótársára bízott botsáska a spanyol futbalhuliganizmus áldozatául esve, tragikus hírtelenséggel elhunyt. Történt ugyanis, hogy a Spanyolok komoly focinéző estet rendeztek Sydneyben, egy komolyabb település teljes lakosságának éves alkoholmennyiségének elfogyasztásával kísérve. A győzelem hevében ez egyik résztvevő annyira elvesztette uralmát józan ítélőképessége felett, hogy nemes egyszerűséggel LEHARAPTA ÉS MEGETTE A HÁZIÁLLAT FEJÉT…!!!!!!!!!!!! Szerencsétlen Tenacitas, talán az utolsó pillanatig azt hihette, hogy a felé közeledő ajkak a határtalan öröm jeleként csókokkal halmozzák majd el, e helyett azonban…

Persze, ha már Fiesta volt, egyúttal a hős sáska egészségére is fogyasztottunk ezen a bizonyos kikötői ünnepségen. Ahogy egy régi afroamerikai gengszterfilmben láttam, az első kortyot a földre löttyintettük, elesett bajtársunk emlékére… Ha lett volna időnk normálisan felkészülni és rendes plakátokat készíteni az alkalomra, valószínűleg valami ilyesmi állt volna rajta:

„SPANYOL GYŐZELMI ÜNNEPSÉG ÉS HALOTTI TOR

IDŐPONT: AMIKOR A FREIGHT TRAIN LEGÉNYSÉGE VISSZATÉR

HELYSZÍN: SZABADIDŐS YACHTOK KIKÖTŐJE, AIRLIE BEACH

AZ ALKALOMHOZ ILLŐ ÖLTÖZÉK FELTÉTELE A RÉSZVÉTELNEK. HA NEM RENDELKEZEL SÖTÉT RÖVIDNADRÁGGAL, SÖRHAS KEZDEMÉNNYEL, ÉS SPANYOL ZÁSZLÓVAL, EZEKET JUTÁNYOS ÁRON BESZEREZHETED A KIKÖTŐI ITALBOLTBAN!

A MEGHÍTT HANGULATRÓL JAIME BENEYTO ÉS DIEGO FAVARO GONDOSKODNAK

FIGYELEM! VÉDŐSZEMÜVEG HASZNÁLATA JAVASOLT, A PROGRAM SORÁN MEDITERRÁN ETÜDÖK HANGZANAK EL ITALO-HUNGARO STÍLUSBAN GABOR ÉS CAROLINA TOLMÁCSOLÁSÁBAN

TOMBOLA ÉS BELÉPŐJEGYEK A HELYSZÍNEN VÁLTHATÓK

Sajnos, a keserűséggel átitatott féktelen ünneplés nem tarthatott sokáig, ugyanis várt ránk még kb. 7 – 8 órányi buszozás a következő állomásig, Magnetic Island-ig…

A kis trópusi party-szigeten újabb 2 fővel bővítettük magunkat és hozzánk csapódtak még volt Sydney iskolatársak, akiket idő közben beértek bennünk.

Az új tagok Dayna és Danitsja, a két holland energia- jókedv- és parti koncentrátum.. Dany, a félig holland félig ausztrál – Dozzi – egy igazi tehetség nem mindennapi képességekkel. A lány gyakorlatilag képes bekapni egy teljes söröspoharat!!!

Már el is döntöttem, még néhány év, és olyan cirkuszi társulatot hozok össze, hogy simán verjük majd a Cirque-t. A Heilig dobálja majd a labdáit, én bőgök, Dany meg különféle szokatlan dolgokat gyömöszöl majd a szájába, ja és Buki meg hi-hi-hi-ha-ha-ha trükkjével taglóz le mindenkit. Na jó, ez még karcsú egy komoly társulathoz, de máris nemzetközi… még talán egy késdobáló hiányzik és kész is. A Pistikét meg megkérem, legyen a tánckar, öregem, beszartok, olyan műsorunk lesz. Nekem aztán van szemem a tehetségekhez, elhiheted. Múltkor is itt láttam a Világ legrondább emberét, aki ráadásul olyan aljas részeg volt, hogy miközben haladt az utcán előre-hátra, a környék összes falát és oszlopát érintette a homlokával. Lehet őt is meghívjuk, mondjuk az állatos számok helyett, mer’ azok természetesen nem lesznek, ugyanis környezetért is felelős cirkusz leszünk…

Danival, a másik lánnyal, aki képtelen elmenni úgy bolti sorok közt, hogy a polcok minimum felét le ne verje, fel ne rúgjon valamit, vagy valami kárt okozzon, egyből megtaláltuk a közös hangot… Már akkor tudtam, hogy nagyon közel kerülünk egymáshoz, amikor a buszon véletlenül majdnem lerúgott az ülésemről. Dani-hez hasonló arccal nagyon ritkán találkozik az ember, hogy jobban megértsétek mire is gondolok íme egy rövidke történet róla.

Danitsja nagyon fiatal volt még, amikor a művész anyuka és grafikus-guru apuka úgy döntöttek, hogy ami nem megy, azt nem erőltetik. Fogták magukat és jól elváltak. A kis Dani-t nagyon bántotta a dolog, egyáltalán nem akart elvált szülők gyermeke lenni, az olyan rossz, főleg az iskolai-, meg családi ünnepségeken. Abban az időben volt egy rettenetesen jó barátja, akivel minden gondját-baját megosztotta. Egyszer vendégségben volt a kis barátnál, akinek az apukáját nagyon szimpatikusnak találta. Olyan jó fej volt, meg minden. És nem mellesleg ő is elvált a jóbarát anyukájától. A mi Daninknak ekkor támadt egy remek ötlete: mi lenne, ha összehozná a két szülőt. Neki lenne egy szuper új apukája és persze a jóbarát is ott lehetne házon belül, megspórolva egy csomó időt és energiát az utazgatással, meg persze egy valag telefonköltséget… A tizenvalahány éves lány addig ügyeskedet, szervezkedett, amíg úgy nem alakította a dolgokat, hogy a két felnőtt találkozzon és közelebbről megismerje egymást, végül szerelembe essen… azóta élnek boldogan, egy családként…

…micsoda rendezvényszervező lenne belőle…

Magnetic Islandon 4 nagyon komoly napot töltöttünk… Itt aztán minden volt, amit az ember egy apró trópusi szigettől elvárhat, ami egyébként tömve van hátizsákosokkal. Parti parti hátán, szállások jópofa kis bungalókban, trópusi növényzet közt, az óceántól néhány lépésre. Volt egy kis kocsink, amivel jöhettünk-mehettünk a környéken, komolyakat túrázhattunk a vadonban, találkozhattunk vadon élő koalákkal.

Az egyik séta alkalmával elvesztettük Jaime-t… már órák teltek el, kezdett sötétedni, mi meg kezdtünk parázni, meg sorsolni, hogy ki hívja a zsarukat, mikor is a gyerek előcsörtetett a bozótosból, egy másik spanyollal – hogy honnét szedi ez össze a spanyolokat lépten nyomon, nem is értem, de valahogy mindig akadt egy-kettő körülöttünk. Aztán persze kiderült, hogy találtak egy jópofa koalát kb. 1 méterrel a fejmagasság fölött üldögélve és emésztve egy eukaliptuszon… és annyira rajta maradtak, hogy képtelenek voltak otthagyni…

… asszem egy picit mindenki így volt a szigettel néhány nap után, azonban megint menni kellett tovább…

Folyt. hamarosan köv.

A következő részben már Cairns ről is, meg a pszichopata-jelölt lakótársról, aki mellesleg ex-elitkatona és egy bevetési gyakorlaton úgy elrendezte a térdét, hogy ki kellett operálni a szilánkkora zúzott térdkalácsát… Azóta, csak hogy kondiban tartsa magát, egy furcsa szerkezettel a lábán több 10 kilométert teker naponta, fullra beszpídezve és vodkázva…

Ja, na megint eldurrant majd 2 hónap, a hajam újra kinőtt, borotválkoztam vagy egyszer – a nagyimnak légyszi ne köpjetek be, utálja ha szőrös a fejem!!! Vicces, nem is értem, hogy a bűnözőknek hogy a francba nem sikerül tisztességesen eltűnniük. Én csak éppen hogy elfoglaltam az új lakásomat Cairns ben, arcomon a másfél hónapos szőrzettel. Bemutatkoztam az új lakótársaimnak – voltak vagy huszonöten – ahogy illik, aztán eltűntem három napra néhány ismerősömmel…

Amikor visszaértem gondoltam tarthatatlan az állapot – a szakállam konkrétan hosszabb volt, mint a hajam, a mamám meg kiakadna, hogy mit szólnak a szomszédok – és egyből megborotválkoztam. Akár hiszitek, akár nem, kezdhettem elölről az egész nyomorult procedúrát. Az embereknek tényleg fogalmuk sem volt, hogy ki a bánat vagyok, hiába győzködtem őket, hogy már találkoztunk néhány napja és én vagyok az a hűdeszimpatikus srác valahonnét Románia mellől… Az egyik arc – Will, akit csak Ludas Matyinak hívok, mert pont olyan a feje szegénynek, amilyennek Ludas Matyit képzeli az ember és ráadásul teljesen elmebeteg dolgai vannak, ékszerész – filozófus és hobbiból alpaka teáskészleteket vásárol másodkézből, hozzá egyáltalán nem illő kínai porcelán teáscsészével és réz zsebórával, nameg persze bakelit lemezeket, mer’ az olyan cool… Na szóval, szegény keveredett srácot sikerült megháborítanom talán a legjobban az új külsővel, ő az, aki még mindig azt hiszi, hogy valami törvény elől bujkáló bérgyilkos vagyok és pont az házukat szemeltem ki rejtekhelyül…

Na de hogy is süllyedtem idáig…?

Asszem ott hagytam abba múltkor – de hülye vagyok, mér’ nem nézem meg az előző post ot, pontosan tudnám, hogy hol hagytam abba, ja tényleg ott.. -, hogy kisétáltam az új hajammal Rékától. A nyelvvizsga napján persze fogadhattam a gratulációkat csoporttársaimtól, mer persze mindenki meg akarta simogatni legalább egyszer a furcsa fejet, mintha az maga lenne a Júlia szobor jobb melle Veronában, vagy a Szent Péter szobor lába a bazilikában – ja közben a Pápa is járt itt és róla is lecsúsztam, meg a Cirque du Soleil-ről is, akik szintén mostanában lépnek fel Sydney ben. A fejemet használták kabalának és szentül hitték, hogy segít a vizsgánál, ha legalább egyszer megsimogatják…

Aztán volt egy búcsú bulink, ahonnét persze – mintegy trademark-ként – köszönés nélkül pattantam meg. Elég tetű dolog tudom, de ha egyszer ki nem állhatom ezeket a búcsúzkodós dolgokat, pedig esküszöm mindenkit nagyon szerettem…

Az utolsó napjaim Sydney ben elég sűrűre sikeredtek. Feladtam vagy jó tízkilónyi motyót postán – gondolhatjátok, hogy a nyavalyás doboz a bevásárlóközpont közepén szakadt ki, mintegy felfedve a fél város előtt tartalmát: kabátot, könyveket, meg alsógatyákat…, meg még jól berúgtunk a Marcival, egy tál csirkepörkölt mellett. Aztán Miklósi, aki idő közben felköltözött Sydney be, segített átcipelni a cuccaimat Jaime hez és Fredy hez, ahol az indulás előtti éjszakát töltöttük. Reggel érzékeny búcsút vettünk Tenacitas-tól – a botsáskától, aki még nem ismerné -, meg Fredy től és bepakoltunk a Miklósi kocsijába, aki nagylelkűen vállalta, hogy hajnali 5 kor kifuvaroz minket a reptérre – köszi Attis…

Első állomás Brisbane volt, Queensland fővárosa. Gondoltuk, hogy itt majd mennyivel melegebb lesz, hát a szart… Majd befagyott a seggünk… Vagy 3 napot turistáskodtunk a városban, ahol megint összefutottunk Marcival – ő éppen akkor tartott Magyarországra, egy kicsit nyaralni – aztán belementünk egy kicsit a helyi éjszakába is…

Az első napokban elég furcsa volt a „backpacker” életmód, ami eddig nagyjából teljesen kimaradt az életemből. Eleinte sokkoló volt az élmény: sok emeletes-ágyas hálótermek, közös lepukkant zuhanyzók és wc-k, óriás konyhák, hatalmas közös hűtők és edények, bérelhető étkészletek. Mindenkinek saját kis zsákja, vagy hűtőtáskája van, amit gyakorlatilag több ezer kilométeren keresztül cipel magával – ha fent nem hagyja a buszon, mint miJ -, benne a kincset érő felvágott, toast kenyér, vaj, sajt és száraztészta. A bőröndödet minden alkalommal lakattal zárod és csak reménykedsz, hogy következő reggel megvan minden cuccod, és nem piros pöttyökkel – csípésekkel – a testeden ébredsz, ami biztos jele annak, hogy „bed-bug” – nyavalyás élősködő, ami a trópusokon előszeretettel költözik bele az utazó holmijába, leginkább a hálózsákjába – fészkelte be magát az ágyadba és ha meg akarsz tőle szabadulni, akkor jobban teszed, ha gyakorlatilag forró mosószeres vízben kimosod minden cuccodat. Szóval eleinte be voltam fosva és nem értettem, hogy mi a francot lehet ebben szeretni és miért csinálják ezt a fiatalok úgy egyáltalán… először tényleg azt gondoltam, hogy egy kicsit megöregedtem és azért nem vágom, hogy mi van. Aztán két nap után azon kapod magad, hogy rettenetesen élvezed. Élvezed az alkalmi kapcsolatokat, a közös főzéseket, az idióta piálós játékokat, a bűnrossz goon-t – helyi dobozos bor, ami bort csak nyomokban tartalmazhat… – a hosszas élménybeszámolókat és dumálásokat, a rettenetes hideget és a forróságot, a homokot a hálózsákodban, a dingókat körülötted, azt, hogy igazából semmi dolgod és nem sietsz sehova, mindent… Összefutottunk olyan arcokkal, akik annyira belazultak és nem érdekelte őket semmi, hogy tényleg csak lógtak a levegőben és egyik napról a másikra éltek. Ők voltak azok, akik mások maradékát ették a konyhában, vagy füvet árultak a 2. emelet körfolyosóján. Volt olyan srác, akinek a képével a faliújságon szinte minden backpacker szálláson találkoztam. A mókus hetek óta eltűnt, és a családja gyakorlatilag semmit sem tud róla. A bátyja hirdetményben könyörög, hogy ha bárkinek infoja van a srácról, akkor hívja fel őt, vagy az anyját… elég sokkoló, tényleg.

Szóval, mindez Brisbane-ben kezdődött.

A 3. napon aztán fogtuk a motyónkat és elvonszoltuk magunkat a buszpályaudvarra, ahol a bőröndöm kapott még egy „Extremly Heavy” címkét, ami annyit jelentett, hogy a sofőrnek egy újjal sem kellett hozzányúlnia és megemelnie – helyette én birkózhattam vele -, valamint még egy ok, hogy jól levegyenek 10 dolcsira a túlsúly miatt…

Első állomás Noosa, még mindig hideg van mint állat. Persze az Ozzikat még ez sem térítheti el attól, hogy kapják a szörfdeszkájukat és fél napjukat a vízben töltsék. Itt kaptam le azt az apát és fiát, akik a legjobban példázzák az ausztrálok sport és mozgás – délen főleg szörf – imádatát… Hát nem megható? Azon gondolkoztam, hogy nálunk mit ábrázolna a hasonló témájú kép. Talán apát a kisfiával, egy másodosztályú focimeccsen, amint éppen szotyihéjat köpködni tanítja a kis lurkót…

A hely egyébként gyönyörű és nyáron tutira élvezném is. Itt találhatsz egy nagyon szép kis túraútvonalat, ami egy „nacionálparkon” keresztül vezet. Ha erre jársz tényleg ne hagyd ki! A park bejáratánál szobor emlékezik meg Brúnóról – nem biztos hogy így hívják -, a koaláról, aki kutyatámadás áldozata lett nemrégiben… R.I.P. BRUNO

Még nem meséltem Jaime „National Park Fétiséről”. Nemtom, hogy lehet e természetvédelmi területtel járni, vagy ágyba bújni, vagy elvenni feleségül, azt pláne nem tudom, hogy lehet e fától, sziklától és szép kilátástól gyereked – arra gondolni sem merek, ha igen, akkor az hogy nézne ki -, de olyan mocsok felajzott állapotot, amit útitársamon tapasztaltam, amikor kiderült, hogy a közelben van egy „Nacionálpark”, férfinél csak 3 fullos jó csaj válthat ki, normál esetben… Egy alkalommal sikerült egy több, mint 15 km es túrára rávennie, amit egy szál papucsban abszolváltam, az őserdőn keresztül… Én asszem vagy 15 cm vel lettem alacsonyan, míg a csávó kéjesen vigyorgott, majd megkérdezte, hogy nem megyünk e még egy kört…

Következő állomás Hervey Bay, ahol a kedves utazási irodás csajszi – akinek valószínűleg mi voltunk az első élő kuncsaftjai rövidke idegenforgalmista pályafutása alatt – jóvoltából szervezhettük újra a fél túrát… Innét indultunk a 3 napos Fraser Island-i terepjárós túrára. A szigetet a Világ legnagyobb homokszigeteként tartják számon, és tényleg…

Még Harvey Bay ben csapatokra osztottak bennünket és megkaptuk a felszerelést, ami állt egy darab terepjáróból, sátrakból, mindenféle főző felszerelésekből, és nélkülözhetetlen italhűtő ládákból. A mi csapatunk 9 fős volt, viszonylag vegyes nemzetenkénti leosztással (egy angol párocska, egy másik pár skót- kanadai vérvonallal, aztán volt egy ausztrál – német párosunk is, meg egy magányos angol labdazsonglőr srác, na meg mi ketten Senor Nacionálparkkal…

Nem nagyon emlékszem, hogy mikor mulatoztam akkorát utoljára, mint azon az estén, amikor a nem túl bőséges tésztavacsorát követően bevertünk sok liter goon-t – ez tényleg olyan szar, hogy magában nem tudtuk meginni, ezért egy valag gyümölccsel sangriát készítettünk belőle, és elneveztük a bulit spanyol estnek… Ezalkalommal angolszász testvéreinktől két elmebeteg ivós játékot is megtanultunk – Ring of Fire és egy Fruitsalad nevű. Egy picit hasonlóak a Dallas ozáshoz – tudod, amikor a társaság minden tagja nézi a Dallas-t péntek este és minden alkalommal bever egy felest, amikor a sorozatban is isznak… A végeredmény kb. ugyanaz: semmi emlék az estéről és egy csomó színes-szagos folt a sátrak környékén… A sziget tényleg nagyon komoly – itt már nagyon szép idő volt -, az élmény, amint az óceán partján száguldasz a terepjáróval sok-sok kilométeren keresztül, aztán csobbansz a hihetetlenül tiszta édesvízi tavakban és végül végigmozizod a hihetetlen naplementét, csodálatos… Az egyik éjszaka belecsúsztunk a svédek egyik „nemzeti ünnepének”, a „Midsummer-nek” hivatalos ceremóniájába is – merthogy az egyik társaságban volt egy svéd párocska. A happeninget minden évnek pontosan a felénél tartják, vicces fát állítanak, békaügetésben mata részegen ugrálják körbe és közben énekelnek…

A túrát követően egy teljes éjszakát töltöttünk a buszon, másnap reggel érkeztünk Airlie Beach-be, ahol máris fel kellett szállnunk arra a vitorlásra, amin 3 napot töltöttünk…

Folyt. hamarosan köv.,

… addig is nézegessétek a képeket a Flickr en, és gyertek vissza hamarosan, hogy megismehessétek a történetét a Dyna-nak, akinek a szájába belefér egy pohár… anyááááád, de tényleg:D

Normál esetben nem lenne olyan izgalmas elfoglaltság, ha az ember fodrászhoz megy, hát nekem itt még az is furára sikeredett. Gondoltam, ér annyit a dolog, hogy megosszam veletek. Éppen itt volt az ideje, hogy meglátogassak egy helyi szalont, mert már kezdtek a hátizsákosok is kinézni a buszon, amikor azonban egy idős asszony fél dollárt hajított elém alamizsnaként gondoltam, nosza, megértem egy jó kis hajvágásra (persze ez a féldolláros dolog nem igaz, de nem lepődtem volna meg, tényleg olyan gázul néztem ki).

Az előző post-ban említett Réka nevű ismerősöm a múltkori reggelijén említette, hogy fodrásznak (is) tanul és ha valamikor ráérek, ugorjak be és legalább gyakorol a fejemen. Mivel holnap vizsga, gondoltam tanulás helyett inkább felturbóztatom a fejem, hátha az majd meghatja a vizsgabizottságot.

Mikor megérkeztem, újdonsült fodrászom futólag megemlítette, hogy akkor most én leszek a vizsgafeladata, Kreatív Hajvágás tantárgyból. Hohó, gondoltam, vizsgafeladat még sosem voltam, meg hát nem is vagyok úgy öltözve… a válasz egy szimpla: HÜLYE!! volt. Hogy mi is az a Kreatív Hajvágás, hát amikor nem használ a fodrász edényeket, meg mindenfajta egyéb sablonokat és eszközöket a frizura kialakításához, hanem egy szál ollóval felszerelkezve küzd meg az ellenséggel, és alkot, a kliens egyéniségéhez és fizikai adottságaihoz illő hajkoronát. …aztán meg, végső esetben ott van a nullás gép, gondoltam. Előzőleg úgyis azt beszéltük meg, hogy csak letolja a fejem, legalább le a gond…

A terem tényleg egy hatalmas fodrászüzlethez hasonlított, körben mindenhol tükrök, hajmosók, székek és levágott fejek… no nem ám igaziak, hanem csak amolyan gyakorlófejek, amiken a tanoncok kedvükre trenírozhatják magukat a bodorítás, szárítás, festés és egyéb műveletek tudományaiból, kivéve a vágást. Amint azt megtudtam, a műfejek hajai nem nőnek vissza… Ha a fodrász vágni akar, szerezzen magának modellt!!! Ez lennék én.

Amikor beültem a székbe, volt időm alaposan körülnézni. Ami először megragadta a figyelmem, a körülöttem ülő modellek arckifejezése. …hát, bíztatónak semmiképpen sem mondanám, de még mindig ott van a nullásgép, mantráztam magamban…

Magát a műveletet hosszas brainstorming előzte meg. Először papíron meg kell tervezni, hogy milyen lesz a frizura. Ehhez fellapoztunk néhány divatlapot a legújabbak közül, de sajna nem találtunk egyikben sem olyan fazont, amihez csak hasonlót is lehetett volna faragni abból a micsodából a fejem tetején.

Aztán hírtelen megjött az ihlete a mesternek és megnyugtatott, vagány lesz, majd meglátom.

Majd, mielőtt nekemlátott volna, kitöltöttünk egy adatlapot, ami a projektre, azaz rám vonatkozott:

- Milyen Gábor is vagy? – kérdezte, amikor a nevemhez értünk.

- Milyen lennék? KURJÁK! – válaszoltam teljes közönnyel, olyan semleges hangszínnel, amilyennel csak bírtam, reménykedve, hogy nem tűnik fel senkinek és továbbmehetünk a lakcímemre, vagy ilyesmire.

- Aha, pontos, vagy ellipszilonos jével?. – kérdezte, fel sem nézve a papírról

- Pontos – mondom.

- Oké – és leírja

- YESSSS!! – üvöltöttem, persze magamban, nem esett le senkinek – ÉJJA – ÉJJA – ÉJJA – ÓÓÓ!

Azért a biztonság kedvéért rápillantok én arra a lapra, mert ilyenkor szokott az lenni, hogy azt hiszik, hogy rosszul hallják és leírják úgy, ahogy szerintük igazából lehet.

…így is lett, a lapon a nevem mellett URJÁK

Na, és itt kezdődik az én kálváriám általában.

- Nem úgy, hanem ahogy nem mered leírni... – próbáltam elütni a dolgot a szokásos gyenge viccel, asszem nagyon halkan és motyogva, mert nem nagyon értette.

Na és akkor:

- Kával, KURJÁK, Kával…, az elején, az U előtt!!!

- Tényleg? Kurják? – kérdezte megsemmisítően

- Tényleg… – mondom és éreztem, hogy megint összementem, vagy 5 centit

Asszem, még megpróbálkoztam az ilyenkor szokásos:

- Horvát eredetű, és nincsen ám köze e dugáshoz – dumámmal, de ekkor már tök mindegy volt…

Majd ha nagyon nem történik velem semmi és nagyon írhatnékom lesz, akkor megosztom veletek a kedvenc történeteimet a nevemről, habár sokan már szerintem szinte az mindegyiket ismeritek.

Az egész úgy indult, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, mosás, törlés, aztán hajrááá. Közben, ahogy az fodrászatoknál megszokott, beszélgettünk mindenféléről – a nevemet kivéve. Ki hogy került ide, mit vár az országtól, milyenek az itteni magyarok, tévhitek Ausztráliával kapcsolatban, stb. Nem ő volt az első, aki meglepődött azon, hogy én csak angolozni jöttem egy angol anyanyelvű országba és nem itt képzelem el a jövőmet…

Az idő csak haladt és csak Réka arckifejezéséből, meg a szomszédban ülő néniéből következtethettem arra, hogy hogy is állhat a frizura.

A szomszéd nénin – szerencsétlen – egy indiai és valamilyen egyéb ázsiai leányzó ügyködött ezerrel. Szegények, valószínűleg először csinálhatták, mert a nénike egyszer csak rászólt az egyikre:

- Kicsit óvatosabban szurkálj, mert nagyon fáj…

Ehhez képest nekem még nagyon jó sorom van, meg hát még mindig ott van a nullásgép… – és már nagyon vártam a végeredményt.

A vége felé közeledve felgyorsultak az események, mert asszem nem nagyon érezhette ma az ollót fodrászom és a végét egy kicsit összecsapta. Nézzétek meg a végeredményt:

Én ugyan megpróbáltam megnyugtatni, hogy az én hajammal van a baj, meg hogy szarból nem lehet várat építeni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy természetesen ő rontotta el.

- Na mindegy, – mondta – azért bemegyünk, megpróbáljuk aláiratni!

- Oké. Az segít, ha bent megmondom, hogy én ezt a hajat néztem ki és nagyon örülök, hogy végre valaki meg tudta csinálni? – kérdeztem

- ááá, hagyjad csak – mondta, majd elindultunk az iroda felé

- Én nem bírom ki röhögés nélkül – aggodalmaskodtam

- Légyszi, csak azt ne, akkor tuti feltűnik nekik!

Hát, rajtam nem múlik, majd megpróbálok nem röhögni – gondoltam, persze kétségeim azért voltak.

Beléptünk az irodába, egyenesen oda valami illetékeshez és ahogy a hölgy rám nézett, na akkor egyből szakadtunk mindketten…

Amikor kérdezte az akárki, hogy min mulatunk ilyen jól, csak annyit tudtam mondani, hogy valami viccet mondtam és az sikerült ilyen jól. …viszont a hajamon egyáltalán nem lepődött meg, gondolom miket láthatott már…

…aztán, vissza a hajmosóba, kiszedni az ipari mennyiségű zselét, amit azért kent belém, hogy talán az majd segít.

Visszaültem a székbe, a tükörben kérdőn néztem rá

- Nullás?

- Nullás! – válaszoltam megkönnyebülve…

A fura az egészben, – és ezt igazából nem is nagyon értettem – hogy úgy tűnik, hogy megkapja az aláírást fodrászom, csak valami papírmunkát kell még elvégeznie…

]]> http://hungaroo.wordpress.com/2008/06/10/probababak/feed/ 2 qgabor brainstorming 2 http://hungaroo.wordpress.com/2008/06/08/%e2%80%a6iiigen-szegyellem-magam/ http://hungaroo.wordpress.com/2008/06/08/%e2%80%a6iiigen-szegyellem-magam/#comments Sun, 08 Jun 2008 06:41:40 +0000 qgabor http://hungaroo.wordpress.com/?p=15 ]]> …mert nagyon régen jelentkeztem már és higgyétek el, mindenféle kézenfekvő indok nélkül… Ha jól számolom, akkor napokon belül betöltöm a 3. hónapot Ausztráliában. Megpróbálom viszonylag röviden, de érthetően összegezni az itt töltött napjaim legérdekesebb részleteit. Már csak azért is, mert most igazolhatóan kb. egy hónapig bizonytalan lesz az internet elérési lehetőségem, ugyanis VÉGRE UTAZUNK!!!

… hol is hagytam abba múltkor? Ja igen, hogy munkát találtam egy étteremben és jóvoltamból sikerült beúsznia az egész helynek. Legalábbis ezt hittem, ismerve a pályán eltöltött (mármint étteremben) 0, azaz nulla óra tapasztalatomat, valamint „mindenben megbotlási” együtthatómat. Aztán kb. a második munkanapomon rájöttem, hogy velem, vagy nélkülem, az étterem mindenképpen úszik. Az ok maga a tulajdonos – chef – boss, aki mindenféle következetességet és szervezettséget nélkülözően irányítja az étteremét. Egyetlen mentsvára, hogy a kaja tényleg rohadt jó. Én általában a szombat délelőttökön, meg vasárnap teljes napokon dolgoztam, ezzel biztosítva az albérletem és itt létem egyéb költségeit. A reggeliket abban az időben indította jávai chef, amikor érkeztem, és szinte pillanatok alatt, kizárólag „word of mouth” – ha már itt vagyok:) – segítségével váltak a környék legnépszerűbb szombat és vasárnap reggeli családi programjaivá. …na meg azért, mert mindenkinél olcsóbban kínáltuk a könnyűnek nem igazán nevezhető angolszász reggeliket. Réka, az egyik itteni ismerősöm kedvence pl. a Ham Bennedict, ami igazából rohadt egyszerű, de az egyik legfinomabb reggeli amit el tudsz képzelni. Réka és barátnője egy napon tök véletlenül vetődött hozzánk, aztán rendszeresen megjelentek, szinte minden hétvégén. Az, hogy az ember lépten nyomon magyarokba botlik itt, csak az első pár héten volt furcsa. Miután azonban a múlt hónapban DJ Nicki Belucci közelgő fellépésének plakátjai virítottak Bondi szinte összes lámpaoszlopán, már semmin sem lepődtem meg.

A múlt héten pl. betért az étterembe 3 nagyon idős és kedves néni, nomeg 3 mégidősebb bácsi. Az egyik bácsika olyan akcentussal beszélte az angolt, amivel rajtunk kívül senki. Amikor azonban kenyeret kért a halvacsorája mellé, már teljesen biztos voltam benne hogy magyarJ Mint kiderült, Tokajban született, és a világháború idején kellett elmenekülnie az országból.

Alkalmanként bevállaltam esti munkákat nagyrendezvényeken – csak hogy ne távolodjak el teljesen J – amiken szintén rengeteg ide tévedt magyar szerencsevadásszal találkoztam. Jók voltak ezek a melók, mert több olyan bulit is láthattam, amik még itt is nagy durranásnak számítottak. Dolgoztunk pl. az itteni legnagyobb tévés díjátadón, az ASTRA AWARDS on, és a STATE OF ORIGIN-en is, ami a viszonylag brutális ausztrál rugby legkomolyabb összecsapásának az első fordulója volt. A rugby itt nemzeti sportág és a labda formájában, valamint a főbb szabályaiban hasonlít az amerikai focihoz, ezt a játékot azonban védőfelszerelés nélkül játsszák, a csajok legnagyobb örömére. A brutál felépítésű játékosok gyakorlatilag a pálya talajába döngölik egymást, a közönség üdvrivalgásának közepette. Nem egy olyan fotóval találkoztam az itteni lapokban, amiken félig kinyomott szemű, ilyen olyan töréseket szenvedett játékosok halálos nyugalommal vonulnak le a pályáról, hogy az orvos ellássa őket. A State of Origin két nagy állam összevont csapatainak 3 fordulóból álló összecsapása. A játékosok származásuk és első csapatuk szerint kerülnek be a Sydney központú New South Walles Blues, vagy a Brisbane központú Queensland Maroons csapatába. A mérkőzés helyszíne a Sydney Olimpiai Parkban található kibasz óriási ANZ Stadion volt, ahol a helyiek, azaz a Blues nyerte az első fordulót.

A múlt heti, utolsó melómon az éppen itt bonyolított FIFA Világkongresszusának az egyik ebédjét nyomtuk a város központjában található FOX Studios egyik rendezvényhelyszínén. Szóval tényleg nem unatkozom…

Ja, meg közben 30 lettemL A születésnapomat együtt ünnepeltem az egyik csoporttársammal, aki előttem egy nappal jött világra, így összevontan csaptunk egy óriás partit. Béreltünk egy limuzint (mondanom sem kell, a sofőr magyar volt…) amivel úgy tízen nyomtunk néhány kört a városban, aztán reggelig parti Darling Harbour-ban… Az este szerencsére simán lement, székdobálások és balhék nélkül, csak egy helyről zavartak el bennünket, de mondjuk én sem örülnék, ha egy 10 literes kannából a szórakozóhelyem bejárata előtt tök részeg fiatalok sangriáznának halálos nyugalommal… állítólag árt a biznisznek, vagy mi…J

Van itt egy szuperklassz haverom, Jaime, Madridból és mellesleg elmebeteg szegény… Asszem kb. kettőnknek köszönhető, hogy a csoport nem halt még bele az unalomba az órákon – már amikor bent volt, mert ugyebár a spanyol nem egy este korán lefekvős népség, éppen ezért nem is korán felkelős. A srácot 2 hete behívatta a suli igazgatója és közölte vele, ha még egyszer egy picit is késik az órákról, repülhet az országból… Azóta hogy-hogy nem, mindig bent van. Jaime egy gyerekkori barátjával lakik a városban és az utolsó hónapját kezdte a 8-ból, amit itt tölt. Nemrég beruháztak egy háziállatba, nevezetesen egy botsáskába, aminél gusztustalanabbat nem nagyon láttál. Úgy kb. 15-20 cm hosszú az állat és lány. Van saját hordtáskája, de pl. múltkor a nadrágjának zsebébe kapaszkodva hozta el az idióta suliba Tenacitas-t (merthogy így hívják). Kérdeztem, hogy mi lesz Tenacitas sal, ha ők elmennek, mire azt felelte, hogy az utolsó napon a vállukra ültetik az állatot és közösen mennek vele bulizni. Ha ezt túléli, reggel szabadon engedik…

Nemrég, csak hogy edzésben maradjak, szerveztem egy meglepi születésnapi partit Jaime nak. Van egy spanyol tapas bár, a KIKA, ahova nagyon sokat jár, ez volt a helyszín. Az üzletvezető csajszi nagyon aranyos volt, minden sokat segített, a meglepetés pedig tényleg nagyon jól sikerült. A srác kb. 10 percig meg sem tudott szólalni és el sem hitte először, hogy az egész miatta történt. Pontosan tudom mit érzett, egyszer én is kaptam egy ilyen meglepit, asszem még soha nem örültem semminek annyira, mint annak….

Hamarosan itt a vizsga, háááát, nem lesz egyszerű. A Cambridge Egyetem nyelvvizsgáját tesszük le (legalábbis megpróbáljuk), ami 5 különböző vizsgából áll. Az első 2 most szombaton volt (listening és speaking), a többi pedig szerdán.

Nehéz koncentrálni a tanulásra, amikor már szinte csak az jár a fejemben, hogy jövő héten ilyenkor már elindulunk a kb. 3000 km es túránkra, amit úgy 2 és fél hét alatt abszolválunk. Ja, én ezzel az idióta spanyollal megyek… Felrepülünk Brisbane ig, ahol eltöltünk néhány napot. Vásároltunk egy ún. Hopp on – Hopp off jegyet, amivel ott buszra szállunk és néhány megállót közbeiktatva egészen Cairns ig utazunk. Eltöltünk néhány napot a Világ legnagyobb természetes homokszigetén, Fraser Island-en, ahol kapunk a seggünk alá egy dzsippet és azzal furikázhatunk napokig a szigeten, aztán éjszakánként sátrat verünk ahol tetszik és csak partizunk a többi cirkálóval. Ezt követően a Whitsunday Szigeteket vitorlázzuk körbe néhány nap alatt, ahol többek között a világ legfehérebb homokú strandján is megpihenhetünk.

Remélem jó időt sikerül kifognunk, mert itt gyakorlatilag már hetek óta tombol a tél. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, mint a mi otthoni zimankónkat, de a hősugárzót rendesen csúcsra kell járatnom… Aki esetleg úgy képzelte el, hogy itt az élet mindig 40 fok, beach és parti, azt most ki kell ábrándítsam, egyáltalán nincsen meleg…;)

Hogy mik történtek még? Tényleg csak nagyon röviden: kb. 2 hónapja beköltöztem Bondi Beach közelébe, egy angol és egy ausztrál sráccal lakom egy albérletbe. Az angolom szempontjából talán elég jó ötletnek bizonyult, habár még mindig kapaszkodnom kell, hogy megértsem őket. Úgy 2 hónapja beruháztam egy görkoriba, hogy adjak egy picit a sportnak is. Aki nem tudná én régen elég sok időt töltöttem nyolc keréken és pont annyira voltam veszélyes magamra és másokra, mint most. Az üzletben nem kértem a féket a cuccra, mert gondoltam, arra régen sem volt szükségem. Egy apróságot felejtettem csak el csupán, Nagyatádon nem voltak olyan dombok, mint itt és a lakás, ahova költöztem, történetesen egy baszom óriási lejtő kellős közepén van, amihez egy viszonylag keskeny járdán lehet eljutni. Míg hazaértem az első utamról – full halálfélelemben -, leamortizáltam az új korit (úgyhogy szépen ki kellett cserélni másnap), az út menti kerítéseket és a csuklómat is (most a bal kézfejemet csak úgy 70%-ban tudom behajlítani). De az új cuccra már kértem féket….

Nnnnaaaaa, ezennel zárom soraimat, remélem csak egy kis időre. Cairns ből jelentkezem, feléve, ha túlélem ezzel az idiótával…

Ja, és Vaclav köszöni szépen, jól van a brazil csajokkal…

A fentiekről asszem több részletben fogok írni, mert tényleg sok a lemaradás, az anyag meg csak gyűlik…:)

…bocsi, nagyon sok dolgom volt mostanában, de remélem, gyakrabban jelentkezem már mostantól. Fogok ide írni mindenféle érdekes dolgot, feltéve, ha történnek velem olyanok. Ha nem, akkor tök unalmas lesz ez az oldal. Teszek majd fel fotókat is, persze, ha fotózok már végre, mert mostanában az is elmaradt. Na, de ígérem, mindent bepótolok…

Szóval, Sydney-be érkezésem viszonylag zökkenőmentesen zajlott, megúsztam kisebb járatváltásokkal, nem várt átszállásokkal, rosszabbnál rosszabb kajákkal és mozifimekkel, a kedves utasok pedig megúszták néhány fejre esett csomaggal és persze kedves bocsánatkérésekkel… Ami viszont nagyon perverz dolog volt és tök véletlenül jött, Váradi Roma Cafe-t hallgatni a Bangkoki repülőtéren és bámulni a makikákat…:))) olyan bizarr az egész, hogy amikor az Umbala Umba elindult, mi éppen a beszállásnál tartottunk, önkéntelenül elröhögtem magam. Asszem hangosan, mert a jegykezelő makika elég furán meredt rám, miközben hol az elgyötört, de bárgyún vigyorgó arcom, hol az útlevelem közt ingázott a tekintete. Ha tudott volna magyarul, valószínűleg ő röhög és én érzem magam hülyén…

Egy apró sztori csak az útról, ami rögtön eszembe juttatta az egyik kollégámat, akivel egyszer arról elmélkedtünk hosszasan, hogy ha a moziba későn érkezel, és a sor közepén ülsz, akkor melyik feledet tolod oda a kedves látogató arcába – a hátsó, vagy az első részed:) -, mikor a helyedre igyekszel? Na, a repülőn nem emlékeztem pontosan az illemnek megfelelő megoldásra, mikor egyszercsak ki kellett mennem Wc-re. Én az ablaknál ültem, mellettem egy angol párocska női tagja aludt éppen, szemén olyan bigyóval, amitől nem látsz, jobbján meg a pasija, aki szerencsére nem aludt. Mivel nem akartam, hogy egészségem visszafordíthatatlan károsodást szenvedjen, mindenképpen meg akartam látogatni a mellékhelyiséget, viszont a lányt nem lett volna szívem felébreszteni. Jeleztem a srácnak, hogy muszáj kimennem, erre ő vissza, hogy lépjem át a barátnőjét, aztán minden rendben lesz. Mondtam oké… Éppen, ahogy egyik lábamat átlendítettem a hölgyön és az a bizonyos részem az arcától pont 16 cm-re helyezkedett el, hát nem felriadt… (rémálom, vagy ilyesmi, állítólag hosszú repülőutakon előfordul) Elképzelhetitek, amikor felhúzza a szeméről azt a cuccot, én meg ott guggolok – állok fölötte, mint otthon… Tényleg az volt a szerencsém, hogy a srác adott engedélyt a manőverre és jóváhagyólag biccentett, mikor a kislány kétségbeesetten, tátott szájjal:) kérdőn oldalra fordult. Asszem máskülönben oltári nagy patália kerekedett volna ebből az egészből és engem valószínűleg még ott, 10 kilométer magasan kitettek volna gépből; gondolom még most sem értem volna földet. Viszont, ami megnyugtatná Görög Ibolyát, etikett szempontból a helyes oldalamat nyomtam a hölgy arcába, asszem, elvégre az illem az illem…

Tennék fel képeket a búcsúbulimról, meg az utolsó disznóvágásról:) is, de sajna nem sikerültek valami jól – mármint a képek -, picit olyan a Boston-os parti archívuma, mintha egy nagy pohár jughurtban buliztunk volna – csók Bumbi:) Hogy milyen volt, hát azt mondjátok meg Ti, mert én tényleg nem nagyon emlékszem rájuk, de asszem tök jók… Viszont sokan ott voltatok, úgyhogy utólag is köszi!

Hogy hol is vagyok pontosan? Asszem a Világ vége előtt kettővel. Ezt nem csak a 24 órás utazás miatt mondom, ami egyébként olyan volt, mintha tényleg lerepültünk volna a térképről, hanem azért is, mert tényleg így van. Van egy tök érdekes dolog, ami igazából nem a spanyolviaszt és már Verne is felhasználta a “80 nap alatt a Föld körül” poénjában, nevezetesen a különböző időzónák és azok “kezdő vonala”, az “International Dataline”. Anélkül hogy okoskodnék, a dolog lényege röviden: ettől a vonaltól kezdődnek a különböző időzónák és haladnak 1 órás váltásokkal nyugat felé, míg végül körbeérve a Glóbuszon a 24-nél elfogynak és megint az első jön. Hogy mindneki lássa ennek az egésznek a gyakorlati hasznát is – azon túl, hogy így mindenhol a Földön nappal legyen a világos és éjszaka a sötét -, szerintem ezt az egészet azért találták ki, hogy ha neked mondjuk szülinapod van, fogj egy rohadt nagy hajót, meg a haverokat, pakolod fel rá őket és hajóztok ki ehhez a bizonyos vonalhoz, vagy kössetek ki Fiji egyik szigetén, ahol ezt határvonalat jelzik is egy csinos kis táblával. Fogjátok magatokat és elkezdtek bulizni, mint állat, egészen éjfélig. Normálisan ekkor már szomorúak lennétek, mert pár perc és elmúlik a jeles nap, nnaaa de akkor összeszeditek magatokat és a maradék erőtökkel áttántorogtok ezen a vonalon – vagy csak megkéritek a szintén tök részeg hajóskapitányt, hogy nyomuljon át a hajóval 6 méterrel odébb – és hopppszika, visszaugrottatok kerek 24 órát, azaz kezdődhet az egész rumli elölről. Hát nem fantasztikus. Nnnna, sztem az az igazi Világ vége és mi ettől vagyunk kettővel balra, az nem olyan sok:) nekem meg májusban jön a 30. szülinapom:)))))

Marci, az egyik itteni ismerősöm megígérte, hogy kijön értem a reptérre, nem jött – Mike figyelmeztetett -, így bevágtam magam egy taxiba és az első szállásomra hajtattam:). Coogee suburb-ben van a lakás, ahol várt már rám a lakótársam, Dodor és a lakás tulaja, Kinga. Ők olyan huszonix éve keveredtek ide, Dodor – ozzi nevén Dod Orange – mindenféle padlóval kapcsolatos munkálatokból él, Kinga saját kozmetikai vállalkozását viszi otthon. A megismerkedés örömére egyből meg is kezdtük az ajándékba hozott panyolai elixírt:)…

Igazából hárman lakunk, de a 3. srácot / lányt csak az első napon láttam:)

Az első hetem általános ügyintézéssel telt: számlanyitás, adószám igénylés, város feltérképezés, beach fekvő helyzetből való tanulmányozás, meg kipróbáltam Marci surf-jét is -ja, végre találkoztunk -, Bondi Beach-en, meg ilyenek. Az első hónap még eléggé forróra sikerült, de fokozatosan érkezik az ősz és egyre kabátosabbra – pulóveresebbre fordul az időjárás. Pont szuper tanuló idő… Ami első pillanatban magával ragadott, az az égbolt volt. Olyan formákat színeket találhatsz a fejed fölött, hogy esküszöm órákig képes lennél bámulni. …a másik legnagyszerűbb dolog a sulisok egyenruhája, de erről majd később…

Nem egészen egy héttel megérkezésemet követően, hétfőn indult a suli, egy szintfelmérővel. Az iskola kiválasztását – na persze még otthon – hosszas keresgélés előzte meg. Sokáig jógáztam a dolgon, míg végül az Australian College of English mellett döntöttem. A z országban több városban, Sydney-ben pedig több helyen is ott vannak (én a Bondi Beach közelében található egység mellett tettem le a voksom) Szuper hely, csak mindenki olyan kis fiatalka és svájci…:) Állítólag, Svájc olasz részén az állam visszatéríti a költségek egy részét annak, aki sikeresen leteszi a vizsgákat. Komoly kis hozzájárulás, nem mondom…

A tanulók többsége középiskolát követően tölt itt néhány hónapot, vagy évet, de szép számmal vannak olyanok is, akik egyetem után – közben döntöttek úgy, hogy így készülnek fel az életre és szereznek tapasztalatokat, na meg egy valag új barátot.

A szintfelmérő alapján csoportokra szabdaltak minket. Egy-egy csoport kb. 10 fős, így az órákon nem igazán lehet sunnyogni, meg elbújni és a megjelenést is elég szigorúan veszik. Az én csoportom összetétele: 6 svájci, 2 magyar (velem együtt), 1 spanyol és egy dél-koreai versenyző. A 10 főből kettőnek van állandó műsora, a spanyol srácnak, meg az egyik magyarnak…:)

Az egyik svájci fiú, Johnatan, rettenetesen érdekes figura. Nem csak azért, mert úgy állnak szegénynek a szemei, hogy annak az esélye, hogy valaha is találkozni fog a tekintete bárkiével, gyakorlatilag nulla, hanem ezért is, mert nemrégiben kiderült róla, hogy az első igazi marokkói király egyenes ági leszármazottja… legalábbis azt mondja. Beszámolója szerint egy olyan királyi rokonnak, mint ő, pont olyan az élete, mint bármilyen más normális svájcinak. Ha pl. Marokkóba látogatnak, akkor simán ki kell várnia a sort az útlevélkezelésnél, senki nem hajlong előtte és még csak nem is aranykanállal eszik, ja, és nincsen több csaja, mint a közönséges halász fiának. (csak a leglényegesebb dolgokat kérdeztem meg tőle:)

Van még itt egy mókus, Vaclav, Prágából. Vaclavval már az első naptól kezdve nagyon jóban vagyunk. Nagyjából egyszerre érkeztünk, egyszerre kerestünk lakást, sőt egy darabig úgy is volt, hogy egy helyre költözünk, csak a nyomorult tulaj kiadta a fejünk fölül a helyet, dupla pénzért… “Szerencsétlen” cseh fiú ekkorra már visszamondta az addigi szobáját, így két szék között, a padlón találta magát. Volt két napja, hogy találjon magának valamit. Suli után én is segítettem neki lakásokat nézni. A cél, hogy Bondi Beach-hez minél közelebb legyen, hogy az órák után csak fel keljen kapnia surf deszkáját, hogy átadja magát a hullámoknak. Jártunk mindenféle népségnél – még furcsa magyarokba is botlottunk az egyik lepukkant helyen -, sőt egy 70 éves litván bácsi által kínált lakást is megnéztünk, aminek pont olyan volta a hangulata, mint bárkinek a nagymamájánál… de szuper kedves volt az öreg és biztosított minket, hogy ővele nagyon király együtt élni. Végül bevezetett megtekinthettük magát a bérleményt – 1 szoba -, ahol egy nászutasoknak előkészített ágy – hatalmas kovácsoltvas ágykeret, némi kis rózsaszín baldachin, na meg habos ágynemű – és a fejrész fölött a Teleshop-ból jól ismert falra szerelhető, gombnyomásra 2 karácsonyi számot játszó és vidáman vergődő mikulássapkás hal biztosít mindent, amire egy kelet-európai diáknak szüksége lehet egy fárasztó iskolai nap után, a Világ egyik legismertebb strandjától mintegy 175 méterre…

Már nem emlékszem, hogy melyikünk kezdett el előbb bunkó módon röhögni… A kötelező költözés előtti napon reménytelenül olvasgattuk a különböző hirdetéseket, amikor is Vaclavnak elege lett:

- Itt van ez, még megpróbálom. 3 brazil lány keres lakótársat…

A rohadék, lassan 2 hete lakik velük és valamiért mostanában kevesebbet találkozunk…

…folyt hamarosan köv…

csá szombatig