Hungaroo

880 kilométert nyomtunk aznap éjszaka. Még szerencse, hogy léteznek egész jó kis módszerek arra, ha 12 órát akarsz egyhuzamban aludni egy mocsok kényelmetlen buszon…;) reggel 9 volt, amikor megérkeztünk Airlie Beach-re, a Whitsunday Szigetek kapujába. A szigetcsoport a Nagy-korallzátony legdélebbi pontja és áll vagy olyan hetvenvalahány szigetből. A csoport Pünkösd vasárnapról kapta a nevét, mert Cook kapitány – aki nem sokkal előttünk járt erre, úgy kábé kétszázharminc-valahány éve – szentül meg volt róla győződve, hogy ha Pünkösd vasárnap lát meg egy új szigetcsoportot, akkor azt el is kell neveznie róla. Azóta persze kiderült, hogy nem is akkor és nem is ott járt… Amikor leszálltunk a buszról végre éreztük, hogy a trópusokon vagyunk, ideje volt már, mit ne mondjak.

Nem volt sok idő a hajónk kifutásáig, úgyhogy gyorsan ledobtuk a motyónkat az egyik legközelebbi backpacker-ben – Milyen kicsi a Világ, a kisbuszt, ami felkapott minket a pályaudvaron, egy magyar lány vezette. Barbara már régóta Franciaországban él és éppen errefelé csavarog egy éven keresztül. Néhány hétig marad Airlie Beachen, ahol a szállásért cserébe minden nap 4 órát dolgozik a hátizsákos szállásnak. Ha megunja egyszerűen odébbáll a következő városba, ahol megint csak ingyen lakik egy ideig. Egy csomó új ismerősre tehetsz ily módon szert és nem utolsósorban letudhatod az amúgy komoly költségek nagy részét.

Szóval, bepakoltuk a legszükségesebb holmikat egy zsákba – 95% sör, 5% egyéb cucc, aztán megkerestük a hajónkat a kikötőben. A Freight Train szép kis hajó volt, kék. Nagyjábol ez minden, amit el tudok róla mondani, tekintve, hogy vitorlázási ismereteim erősen a konvergálnak a nulla felé… Szóval, jó kis hosszú hajó, nagy kormánnyal, magas árbocrúddal!

Besszállás, eligazítás, aztán indulás. Mindez kb. egy órát vett igénybe és már kint is voltunk a nyílt vízen. Vitorlás 3 fővel üzemelt, egy dél-amerikai skipper-rel, egy ozzi merülésvezetővel és egy elmebeteg, de rendkívül jámbor, szintén ozzi lánnyal, aki a kajáért és a jó hangulatért volt felelős. 3 napot töltöttünk a vitorláson és tényleg vitorláztunk… Tudjátok, úgy, ahogy kell, a hajó lehetetlen szögben dől oldalra, te meg csúszol-mászol össze vissza. A túra alatt csak egyszer kötöttünk ki, amikor is meglátogattuk a térség egyik legkomolyabb partszakaszát, ahol bizony a legfehérebb homok található a nagy kerek Világon.

Hajónkon szigorú szabályok szerint kellett léteznünk, ha pedig csak a legkisebb mértékben is megszegted ezek valamelyikét, a megtorlás egy nagy kanál Vegemite formájában öltve testet érkezett. Aki még nem ismerné, a Vegemite az Ozzik egy legkedveltebb eledele, tömény élesztő koncentrátum, mindenféle fűszerekkel keverve.

Kevés dolog van a Világon, amit egyszerre szívből gyűlöl és imád az ember – én konkrétan még egyről tudok… A másik ez a döglött gépzsír színű és állagú kenhető massza. Szóval, aki törvényt bontott már nyalhatott is fényesre egy nagy kanál Vegi-t…:S

A hajón két nem normális fővel bővültünk, így visszaérkezve a kikötőbe 4-en folytattuk az utazást. Carolina és Diego az új csapattagok, Észak-Olaszországból egészen Cairns-ig maradtak még velünk.

A vitorlázás pont egybe esett a foci EB Spanyol – Olasz meccsével, mivel azonban 3 napig nem volt térerőnk, a két „ellenfél” folyamatosan szívta egymás vérét és nagyon komolyan remegtek csapatukért. …én meg csak csendben szégyenkeztem, amikor a magyar foci hogyléte felől érdeklődtek… Amikor persze kikötöttünk, egyből kiderült, hogy a Spanyolok alázták az Olaszokat, mire Jaime egy kisebb Fiesta-t rögtönzött a kikötőben, amiből persze az olaszok is kivették a részüket, mintha legalábbis nem ők veszítettek volna. A Spanyol győzelem hírével együtt érkezett azonban egy rendkívül szomorú újság is: Tenacitas, a Sydney-ben Fredy-re, Jaime lakótársára bízott botsáska a spanyol futbalhuliganizmus áldozatául esve, tragikus hírtelenséggel elhunyt. Történt ugyanis, hogy a Spanyolok komoly focinéző estet rendeztek Sydneyben, egy komolyabb település teljes lakosságának éves alkoholmennyiségének elfogyasztásával kísérve. A győzelem hevében ez egyik résztvevő annyira elvesztette uralmát józan ítélőképessége felett, hogy nemes egyszerűséggel LEHARAPTA ÉS MEGETTE A HÁZIÁLLAT FEJÉT…!!!!!!!!!!!! Szerencsétlen Tenacitas, talán az utolsó pillanatig azt hihette, hogy a felé közeledő ajkak a határtalan öröm jeleként csókokkal halmozzák majd el, e helyett azonban…

Persze, ha már Fiesta volt, egyúttal a hős sáska egészségére is fogyasztottunk ezen a bizonyos kikötői ünnepségen. Ahogy egy régi afroamerikai gengszterfilmben láttam, az első kortyot a földre löttyintettük, elesett bajtársunk emlékére… Ha lett volna időnk normálisan felkészülni és rendes plakátokat készíteni az alkalomra, valószínűleg valami ilyesmi állt volna rajta:

„SPANYOL GYŐZELMI ÜNNEPSÉG ÉS HALOTTI TOR

IDŐPONT: AMIKOR A FREIGHT TRAIN LEGÉNYSÉGE VISSZATÉR

HELYSZÍN: SZABADIDŐS YACHTOK KIKÖTŐJE, AIRLIE BEACH

AZ ALKALOMHOZ ILLŐ ÖLTÖZÉK FELTÉTELE A RÉSZVÉTELNEK. HA NEM RENDELKEZEL SÖTÉT RÖVIDNADRÁGGAL, SÖRHAS KEZDEMÉNNYEL, ÉS SPANYOL ZÁSZLÓVAL, EZEKET JUTÁNYOS ÁRON BESZEREZHETED A KIKÖTŐI ITALBOLTBAN!

A MEGHÍTT HANGULATRÓL JAIME BENEYTO ÉS DIEGO FAVARO GONDOSKODNAK

FIGYELEM! VÉDŐSZEMÜVEG HASZNÁLATA JAVASOLT, A PROGRAM SORÁN MEDITERRÁN ETÜDÖK HANGZANAK EL ITALO-HUNGARO STÍLUSBAN GABOR ÉS CAROLINA TOLMÁCSOLÁSÁBAN

TOMBOLA ÉS BELÉPŐJEGYEK A HELYSZÍNEN VÁLTHATÓK

Sajnos, a keserűséggel átitatott féktelen ünneplés nem tarthatott sokáig, ugyanis várt ránk még kb. 7 – 8 órányi buszozás a következő állomásig, Magnetic Island-ig…

A kis trópusi party-szigeten újabb 2 fővel bővítettük magunkat és hozzánk csapódtak még volt Sydney iskolatársak, akiket idő közben beértek bennünk.

Az új tagok Dayna és Danitsja, a két holland energia- jókedv- és parti koncentrátum.. Dany, a félig holland félig ausztrál – Dozzi – egy igazi tehetség nem mindennapi képességekkel. A lány gyakorlatilag képes bekapni egy teljes söröspoharat!!!

Már el is döntöttem, még néhány év, és olyan cirkuszi társulatot hozok össze, hogy simán verjük majd a Cirque-t. A Heilig dobálja majd a labdáit, én bőgök, Dany meg különféle szokatlan dolgokat gyömöszöl majd a szájába, ja és Buki meg hi-hi-hi-ha-ha-ha trükkjével taglóz le mindenkit. Na jó, ez még karcsú egy komoly társulathoz, de máris nemzetközi… még talán egy késdobáló hiányzik és kész is. A Pistikét meg megkérem, legyen a tánckar, öregem, beszartok, olyan műsorunk lesz. Nekem aztán van szemem a tehetségekhez, elhiheted. Múltkor is itt láttam a Világ legrondább emberét, aki ráadásul olyan aljas részeg volt, hogy miközben haladt az utcán előre-hátra, a környék összes falát és oszlopát érintette a homlokával. Lehet őt is meghívjuk, mondjuk az állatos számok helyett, mer’ azok természetesen nem lesznek, ugyanis környezetért is felelős cirkusz leszünk…

Danival, a másik lánnyal, aki képtelen elmenni úgy bolti sorok közt, hogy a polcok minimum felét le ne verje, fel ne rúgjon valamit, vagy valami kárt okozzon, egyből megtaláltuk a közös hangot… Már akkor tudtam, hogy nagyon közel kerülünk egymáshoz, amikor a buszon véletlenül majdnem lerúgott az ülésemről. Dani-hez hasonló arccal nagyon ritkán találkozik az ember, hogy jobban megértsétek mire is gondolok íme egy rövidke történet róla.

Danitsja nagyon fiatal volt még, amikor a művész anyuka és grafikus-guru apuka úgy döntöttek, hogy ami nem megy, azt nem erőltetik. Fogták magukat és jól elváltak. A kis Dani-t nagyon bántotta a dolog, egyáltalán nem akart elvált szülők gyermeke lenni, az olyan rossz, főleg az iskolai-, meg családi ünnepségeken. Abban az időben volt egy rettenetesen jó barátja, akivel minden gondját-baját megosztotta. Egyszer vendégségben volt a kis barátnál, akinek az apukáját nagyon szimpatikusnak találta. Olyan jó fej volt, meg minden. És nem mellesleg ő is elvált a jóbarát anyukájától. A mi Daninknak ekkor támadt egy remek ötlete: mi lenne, ha összehozná a két szülőt. Neki lenne egy szuper új apukája és persze a jóbarát is ott lehetne házon belül, megspórolva egy csomó időt és energiát az utazgatással, meg persze egy valag telefonköltséget… A tizenvalahány éves lány addig ügyeskedet, szervezkedett, amíg úgy nem alakította a dolgokat, hogy a két felnőtt találkozzon és közelebbről megismerje egymást, végül szerelembe essen… azóta élnek boldogan, egy családként…

…micsoda rendezvényszervező lenne belőle…

Magnetic Islandon 4 nagyon komoly napot töltöttünk… Itt aztán minden volt, amit az ember egy apró trópusi szigettől elvárhat, ami egyébként tömve van hátizsákosokkal. Parti parti hátán, szállások jópofa kis bungalókban, trópusi növényzet közt, az óceántól néhány lépésre. Volt egy kis kocsink, amivel jöhettünk-mehettünk a környéken, komolyakat túrázhattunk a vadonban, találkozhattunk vadon élő koalákkal.

Az egyik séta alkalmával elvesztettük Jaime-t… már órák teltek el, kezdett sötétedni, mi meg kezdtünk parázni, meg sorsolni, hogy ki hívja a zsarukat, mikor is a gyerek előcsörtetett a bozótosból, egy másik spanyollal – hogy honnét szedi ez össze a spanyolokat lépten nyomon, nem is értem, de valahogy mindig akadt egy-kettő körülöttünk. Aztán persze kiderült, hogy találtak egy jópofa koalát kb. 1 méterrel a fejmagasság fölött üldögélve és emésztve egy eukaliptuszon… és annyira rajta maradtak, hogy képtelenek voltak otthagyni…

… asszem egy picit mindenki így volt a szigettel néhány nap után, azonban megint menni kellett tovább…

Folyt. hamarosan köv.

A következő részben már Cairns ről is, meg a pszichopata-jelölt lakótársról, aki mellesleg ex-elitkatona és egy bevetési gyakorlaton úgy elrendezte a térdét, hogy ki kellett operálni a szilánkkora zúzott térdkalácsát… Azóta, csak hogy kondiban tartsa magát, egy furcsa szerkezettel a lábán több 10 kilométert teker naponta, fullra beszpídezve és vodkázva…