Hungaroo

Ja, na megint eldurrant majd 2 hónap, a hajam újra kinőtt, borotválkoztam vagy egyszer – a nagyimnak légyszi ne köpjetek be, utálja ha szőrös a fejem!!! Vicces, nem is értem, hogy a bűnözőknek hogy a francba nem sikerül tisztességesen eltűnniük. Én csak éppen hogy elfoglaltam az új lakásomat Cairns ben, arcomon a másfél hónapos szőrzettel. Bemutatkoztam az új lakótársaimnak – voltak vagy huszonöten – ahogy illik, aztán eltűntem három napra néhány ismerősömmel…

Amikor visszaértem gondoltam tarthatatlan az állapot – a szakállam konkrétan hosszabb volt, mint a hajam, a mamám meg kiakadna, hogy mit szólnak a szomszédok – és egyből megborotválkoztam. Akár hiszitek, akár nem, kezdhettem elölről az egész nyomorult procedúrát. Az embereknek tényleg fogalmuk sem volt, hogy ki a bánat vagyok, hiába győzködtem őket, hogy már találkoztunk néhány napja és én vagyok az a hűdeszimpatikus srác valahonnét Románia mellől… Az egyik arc – Will, akit csak Ludas Matyinak hívok, mert pont olyan a feje szegénynek, amilyennek Ludas Matyit képzeli az ember és ráadásul teljesen elmebeteg dolgai vannak, ékszerész – filozófus és hobbiból alpaka teáskészleteket vásárol másodkézből, hozzá egyáltalán nem illő kínai porcelán teáscsészével és réz zsebórával, nameg persze bakelit lemezeket, mer’ az olyan cool… Na szóval, szegény keveredett srácot sikerült megháborítanom talán a legjobban az új külsővel, ő az, aki még mindig azt hiszi, hogy valami törvény elől bujkáló bérgyilkos vagyok és pont az házukat szemeltem ki rejtekhelyül…

Na de hogy is süllyedtem idáig…?

Asszem ott hagytam abba múltkor – de hülye vagyok, mér’ nem nézem meg az előző post ot, pontosan tudnám, hogy hol hagytam abba, ja tényleg ott.. -, hogy kisétáltam az új hajammal Rékától. A nyelvvizsga napján persze fogadhattam a gratulációkat csoporttársaimtól, mer persze mindenki meg akarta simogatni legalább egyszer a furcsa fejet, mintha az maga lenne a Júlia szobor jobb melle Veronában, vagy a Szent Péter szobor lába a bazilikában – ja közben a Pápa is járt itt és róla is lecsúsztam, meg a Cirque du Soleil-ről is, akik szintén mostanában lépnek fel Sydney ben. A fejemet használták kabalának és szentül hitték, hogy segít a vizsgánál, ha legalább egyszer megsimogatják…

Aztán volt egy búcsú bulink, ahonnét persze – mintegy trademark-ként – köszönés nélkül pattantam meg. Elég tetű dolog tudom, de ha egyszer ki nem állhatom ezeket a búcsúzkodós dolgokat, pedig esküszöm mindenkit nagyon szerettem…

Az utolsó napjaim Sydney ben elég sűrűre sikeredtek. Feladtam vagy jó tízkilónyi motyót postán – gondolhatjátok, hogy a nyavalyás doboz a bevásárlóközpont közepén szakadt ki, mintegy felfedve a fél város előtt tartalmát: kabátot, könyveket, meg alsógatyákat…, meg még jól berúgtunk a Marcival, egy tál csirkepörkölt mellett. Aztán Miklósi, aki idő közben felköltözött Sydney be, segített átcipelni a cuccaimat Jaime hez és Fredy hez, ahol az indulás előtti éjszakát töltöttük. Reggel érzékeny búcsút vettünk Tenacitas-tól – a botsáskától, aki még nem ismerné -, meg Fredy től és bepakoltunk a Miklósi kocsijába, aki nagylelkűen vállalta, hogy hajnali 5 kor kifuvaroz minket a reptérre – köszi Attis…

Első állomás Brisbane volt, Queensland fővárosa. Gondoltuk, hogy itt majd mennyivel melegebb lesz, hát a szart… Majd befagyott a seggünk… Vagy 3 napot turistáskodtunk a városban, ahol megint összefutottunk Marcival – ő éppen akkor tartott Magyarországra, egy kicsit nyaralni – aztán belementünk egy kicsit a helyi éjszakába is…

Az első napokban elég furcsa volt a „backpacker” életmód, ami eddig nagyjából teljesen kimaradt az életemből. Eleinte sokkoló volt az élmény: sok emeletes-ágyas hálótermek, közös lepukkant zuhanyzók és wc-k, óriás konyhák, hatalmas közös hűtők és edények, bérelhető étkészletek. Mindenkinek saját kis zsákja, vagy hűtőtáskája van, amit gyakorlatilag több ezer kilométeren keresztül cipel magával – ha fent nem hagyja a buszon, mint miJ -, benne a kincset érő felvágott, toast kenyér, vaj, sajt és száraztészta. A bőröndödet minden alkalommal lakattal zárod és csak reménykedsz, hogy következő reggel megvan minden cuccod, és nem piros pöttyökkel – csípésekkel – a testeden ébredsz, ami biztos jele annak, hogy „bed-bug” – nyavalyás élősködő, ami a trópusokon előszeretettel költözik bele az utazó holmijába, leginkább a hálózsákjába – fészkelte be magát az ágyadba és ha meg akarsz tőle szabadulni, akkor jobban teszed, ha gyakorlatilag forró mosószeres vízben kimosod minden cuccodat. Szóval eleinte be voltam fosva és nem értettem, hogy mi a francot lehet ebben szeretni és miért csinálják ezt a fiatalok úgy egyáltalán… először tényleg azt gondoltam, hogy egy kicsit megöregedtem és azért nem vágom, hogy mi van. Aztán két nap után azon kapod magad, hogy rettenetesen élvezed. Élvezed az alkalmi kapcsolatokat, a közös főzéseket, az idióta piálós játékokat, a bűnrossz goon-t – helyi dobozos bor, ami bort csak nyomokban tartalmazhat… – a hosszas élménybeszámolókat és dumálásokat, a rettenetes hideget és a forróságot, a homokot a hálózsákodban, a dingókat körülötted, azt, hogy igazából semmi dolgod és nem sietsz sehova, mindent… Összefutottunk olyan arcokkal, akik annyira belazultak és nem érdekelte őket semmi, hogy tényleg csak lógtak a levegőben és egyik napról a másikra éltek. Ők voltak azok, akik mások maradékát ették a konyhában, vagy füvet árultak a 2. emelet körfolyosóján. Volt olyan srác, akinek a képével a faliújságon szinte minden backpacker szálláson találkoztam. A mókus hetek óta eltűnt, és a családja gyakorlatilag semmit sem tud róla. A bátyja hirdetményben könyörög, hogy ha bárkinek infoja van a srácról, akkor hívja fel őt, vagy az anyját… elég sokkoló, tényleg.

Szóval, mindez Brisbane-ben kezdődött.

A 3. napon aztán fogtuk a motyónkat és elvonszoltuk magunkat a buszpályaudvarra, ahol a bőröndöm kapott még egy „Extremly Heavy” címkét, ami annyit jelentett, hogy a sofőrnek egy újjal sem kellett hozzányúlnia és megemelnie – helyette én birkózhattam vele -, valamint még egy ok, hogy jól levegyenek 10 dolcsira a túlsúly miatt…

Első állomás Noosa, még mindig hideg van mint állat. Persze az Ozzikat még ez sem térítheti el attól, hogy kapják a szörfdeszkájukat és fél napjukat a vízben töltsék. Itt kaptam le azt az apát és fiát, akik a legjobban példázzák az ausztrálok sport és mozgás – délen főleg szörf – imádatát… Hát nem megható? Azon gondolkoztam, hogy nálunk mit ábrázolna a hasonló témájú kép. Talán apát a kisfiával, egy másodosztályú focimeccsen, amint éppen szotyihéjat köpködni tanítja a kis lurkót…

A hely egyébként gyönyörű és nyáron tutira élvezném is. Itt találhatsz egy nagyon szép kis túraútvonalat, ami egy „nacionálparkon” keresztül vezet. Ha erre jársz tényleg ne hagyd ki! A park bejáratánál szobor emlékezik meg Brúnóról – nem biztos hogy így hívják -, a koaláról, aki kutyatámadás áldozata lett nemrégiben… R.I.P. BRUNO

Még nem meséltem Jaime „National Park Fétiséről”. Nemtom, hogy lehet e természetvédelmi területtel járni, vagy ágyba bújni, vagy elvenni feleségül, azt pláne nem tudom, hogy lehet e fától, sziklától és szép kilátástól gyereked – arra gondolni sem merek, ha igen, akkor az hogy nézne ki -, de olyan mocsok felajzott állapotot, amit útitársamon tapasztaltam, amikor kiderült, hogy a közelben van egy „Nacionálpark”, férfinél csak 3 fullos jó csaj válthat ki, normál esetben… Egy alkalommal sikerült egy több, mint 15 km es túrára rávennie, amit egy szál papucsban abszolváltam, az őserdőn keresztül… Én asszem vagy 15 cm vel lettem alacsonyan, míg a csávó kéjesen vigyorgott, majd megkérdezte, hogy nem megyünk e még egy kört…

Következő állomás Hervey Bay, ahol a kedves utazási irodás csajszi – akinek valószínűleg mi voltunk az első élő kuncsaftjai rövidke idegenforgalmista pályafutása alatt – jóvoltából szervezhettük újra a fél túrát… Innét indultunk a 3 napos Fraser Island-i terepjárós túrára. A szigetet a Világ legnagyobb homokszigeteként tartják számon, és tényleg…

Még Harvey Bay ben csapatokra osztottak bennünket és megkaptuk a felszerelést, ami állt egy darab terepjáróból, sátrakból, mindenféle főző felszerelésekből, és nélkülözhetetlen italhűtő ládákból. A mi csapatunk 9 fős volt, viszonylag vegyes nemzetenkénti leosztással (egy angol párocska, egy másik pár skót- kanadai vérvonallal, aztán volt egy ausztrál – német párosunk is, meg egy magányos angol labdazsonglőr srác, na meg mi ketten Senor Nacionálparkkal…

Nem nagyon emlékszem, hogy mikor mulatoztam akkorát utoljára, mint azon az estén, amikor a nem túl bőséges tésztavacsorát követően bevertünk sok liter goon-t – ez tényleg olyan szar, hogy magában nem tudtuk meginni, ezért egy valag gyümölccsel sangriát készítettünk belőle, és elneveztük a bulit spanyol estnek… Ezalkalommal angolszász testvéreinktől két elmebeteg ivós játékot is megtanultunk – Ring of Fire és egy Fruitsalad nevű. Egy picit hasonlóak a Dallas ozáshoz – tudod, amikor a társaság minden tagja nézi a Dallas-t péntek este és minden alkalommal bever egy felest, amikor a sorozatban is isznak… A végeredmény kb. ugyanaz: semmi emlék az estéről és egy csomó színes-szagos folt a sátrak környékén… A sziget tényleg nagyon komoly – itt már nagyon szép idő volt -, az élmény, amint az óceán partján száguldasz a terepjáróval sok-sok kilométeren keresztül, aztán csobbansz a hihetetlenül tiszta édesvízi tavakban és végül végigmozizod a hihetetlen naplementét, csodálatos… Az egyik éjszaka belecsúsztunk a svédek egyik „nemzeti ünnepének”, a „Midsummer-nek” hivatalos ceremóniájába is – merthogy az egyik társaságban volt egy svéd párocska. A happeninget minden évnek pontosan a felénél tartják, vicces fát állítanak, békaügetésben mata részegen ugrálják körbe és közben énekelnek…

A túrát követően egy teljes éjszakát töltöttünk a buszon, másnap reggel érkeztünk Airlie Beach-be, ahol máris fel kellett szállnunk arra a vitorlásra, amin 3 napot töltöttünk…

Folyt. hamarosan köv.,

… addig is nézegessétek a képeket a Flickr en, és gyertek vissza hamarosan, hogy megismehessétek a történetét a Dyna-nak, akinek a szájába belefér egy pohár… anyááááád, de tényleg:D