Hungaroo

…mert nagyon régen jelentkeztem már és higgyétek el, mindenféle kézenfekvő indok nélkül… Ha jól számolom, akkor napokon belül betöltöm a 3. hónapot Ausztráliában. Megpróbálom viszonylag röviden, de érthetően összegezni az itt töltött napjaim legérdekesebb részleteit. Már csak azért is, mert most igazolhatóan kb. egy hónapig bizonytalan lesz az internet elérési lehetőségem, ugyanis VÉGRE UTAZUNK!!!

… hol is hagytam abba múltkor? Ja igen, hogy munkát találtam egy étteremben és jóvoltamból sikerült beúsznia az egész helynek. Legalábbis ezt hittem, ismerve a pályán eltöltött (mármint étteremben) 0, azaz nulla óra tapasztalatomat, valamint „mindenben megbotlási” együtthatómat. Aztán kb. a második munkanapomon rájöttem, hogy velem, vagy nélkülem, az étterem mindenképpen úszik. Az ok maga a tulajdonos – chef – boss, aki mindenféle következetességet és szervezettséget nélkülözően irányítja az étteremét. Egyetlen mentsvára, hogy a kaja tényleg rohadt jó. Én általában a szombat délelőttökön, meg vasárnap teljes napokon dolgoztam, ezzel biztosítva az albérletem és itt létem egyéb költségeit. A reggeliket abban az időben indította jávai chef, amikor érkeztem, és szinte pillanatok alatt, kizárólag „word of mouth” – ha már itt vagyok:) – segítségével váltak a környék legnépszerűbb szombat és vasárnap reggeli családi programjaivá. …na meg azért, mert mindenkinél olcsóbban kínáltuk a könnyűnek nem igazán nevezhető angolszász reggeliket. Réka, az egyik itteni ismerősöm kedvence pl. a Ham Bennedict, ami igazából rohadt egyszerű, de az egyik legfinomabb reggeli amit el tudsz képzelni. Réka és barátnője egy napon tök véletlenül vetődött hozzánk, aztán rendszeresen megjelentek, szinte minden hétvégén. Az, hogy az ember lépten nyomon magyarokba botlik itt, csak az első pár héten volt furcsa. Miután azonban a múlt hónapban DJ Nicki Belucci közelgő fellépésének plakátjai virítottak Bondi szinte összes lámpaoszlopán, már semmin sem lepődtem meg.

A múlt héten pl. betért az étterembe 3 nagyon idős és kedves néni, nomeg 3 mégidősebb bácsi. Az egyik bácsika olyan akcentussal beszélte az angolt, amivel rajtunk kívül senki. Amikor azonban kenyeret kért a halvacsorája mellé, már teljesen biztos voltam benne hogy magyarJ Mint kiderült, Tokajban született, és a világháború idején kellett elmenekülnie az országból.

Alkalmanként bevállaltam esti munkákat nagyrendezvényeken – csak hogy ne távolodjak el teljesen J – amiken szintén rengeteg ide tévedt magyar szerencsevadásszal találkoztam. Jók voltak ezek a melók, mert több olyan bulit is láthattam, amik még itt is nagy durranásnak számítottak. Dolgoztunk pl. az itteni legnagyobb tévés díjátadón, az ASTRA AWARDS on, és a STATE OF ORIGIN-en is, ami a viszonylag brutális ausztrál rugby legkomolyabb összecsapásának az első fordulója volt. A rugby itt nemzeti sportág és a labda formájában, valamint a főbb szabályaiban hasonlít az amerikai focihoz, ezt a játékot azonban védőfelszerelés nélkül játsszák, a csajok legnagyobb örömére. A brutál felépítésű játékosok gyakorlatilag a pálya talajába döngölik egymást, a közönség üdvrivalgásának közepette. Nem egy olyan fotóval találkoztam az itteni lapokban, amiken félig kinyomott szemű, ilyen olyan töréseket szenvedett játékosok halálos nyugalommal vonulnak le a pályáról, hogy az orvos ellássa őket. A State of Origin két nagy állam összevont csapatainak 3 fordulóból álló összecsapása. A játékosok származásuk és első csapatuk szerint kerülnek be a Sydney központú New South Walles Blues, vagy a Brisbane központú Queensland Maroons csapatába. A mérkőzés helyszíne a Sydney Olimpiai Parkban található kibasz óriási ANZ Stadion volt, ahol a helyiek, azaz a Blues nyerte az első fordulót.

A múlt heti, utolsó melómon az éppen itt bonyolított FIFA Világkongresszusának az egyik ebédjét nyomtuk a város központjában található FOX Studios egyik rendezvényhelyszínén. Szóval tényleg nem unatkozom…

Ja, meg közben 30 lettemL A születésnapomat együtt ünnepeltem az egyik csoporttársammal, aki előttem egy nappal jött világra, így összevontan csaptunk egy óriás partit. Béreltünk egy limuzint (mondanom sem kell, a sofőr magyar volt…) amivel úgy tízen nyomtunk néhány kört a városban, aztán reggelig parti Darling Harbour-ban… Az este szerencsére simán lement, székdobálások és balhék nélkül, csak egy helyről zavartak el bennünket, de mondjuk én sem örülnék, ha egy 10 literes kannából a szórakozóhelyem bejárata előtt tök részeg fiatalok sangriáznának halálos nyugalommal… állítólag árt a biznisznek, vagy mi…J

Van itt egy szuperklassz haverom, Jaime, Madridból és mellesleg elmebeteg szegény… Asszem kb. kettőnknek köszönhető, hogy a csoport nem halt még bele az unalomba az órákon – már amikor bent volt, mert ugyebár a spanyol nem egy este korán lefekvős népség, éppen ezért nem is korán felkelős. A srácot 2 hete behívatta a suli igazgatója és közölte vele, ha még egyszer egy picit is késik az órákról, repülhet az országból… Azóta hogy-hogy nem, mindig bent van. Jaime egy gyerekkori barátjával lakik a városban és az utolsó hónapját kezdte a 8-ból, amit itt tölt. Nemrég beruháztak egy háziállatba, nevezetesen egy botsáskába, aminél gusztustalanabbat nem nagyon láttál. Úgy kb. 15-20 cm hosszú az állat és lány. Van saját hordtáskája, de pl. múltkor a nadrágjának zsebébe kapaszkodva hozta el az idióta suliba Tenacitas-t (merthogy így hívják). Kérdeztem, hogy mi lesz Tenacitas sal, ha ők elmennek, mire azt felelte, hogy az utolsó napon a vállukra ültetik az állatot és közösen mennek vele bulizni. Ha ezt túléli, reggel szabadon engedik…

Nemrég, csak hogy edzésben maradjak, szerveztem egy meglepi születésnapi partit Jaime nak. Van egy spanyol tapas bár, a KIKA, ahova nagyon sokat jár, ez volt a helyszín. Az üzletvezető csajszi nagyon aranyos volt, minden sokat segített, a meglepetés pedig tényleg nagyon jól sikerült. A srác kb. 10 percig meg sem tudott szólalni és el sem hitte először, hogy az egész miatta történt. Pontosan tudom mit érzett, egyszer én is kaptam egy ilyen meglepit, asszem még soha nem örültem semminek annyira, mint annak….

Hamarosan itt a vizsga, háááát, nem lesz egyszerű. A Cambridge Egyetem nyelvvizsgáját tesszük le (legalábbis megpróbáljuk), ami 5 különböző vizsgából áll. Az első 2 most szombaton volt (listening és speaking), a többi pedig szerdán.

Nehéz koncentrálni a tanulásra, amikor már szinte csak az jár a fejemben, hogy jövő héten ilyenkor már elindulunk a kb. 3000 km es túránkra, amit úgy 2 és fél hét alatt abszolválunk. Ja, én ezzel az idióta spanyollal megyek… Felrepülünk Brisbane ig, ahol eltöltünk néhány napot. Vásároltunk egy ún. Hopp on – Hopp off jegyet, amivel ott buszra szállunk és néhány megállót közbeiktatva egészen Cairns ig utazunk. Eltöltünk néhány napot a Világ legnagyobb természetes homokszigetén, Fraser Island-en, ahol kapunk a seggünk alá egy dzsippet és azzal furikázhatunk napokig a szigeten, aztán éjszakánként sátrat verünk ahol tetszik és csak partizunk a többi cirkálóval. Ezt követően a Whitsunday Szigeteket vitorlázzuk körbe néhány nap alatt, ahol többek között a világ legfehérebb homokú strandján is megpihenhetünk.

Remélem jó időt sikerül kifognunk, mert itt gyakorlatilag már hetek óta tombol a tél. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, mint a mi otthoni zimankónkat, de a hősugárzót rendesen csúcsra kell járatnom… Aki esetleg úgy képzelte el, hogy itt az élet mindig 40 fok, beach és parti, azt most ki kell ábrándítsam, egyáltalán nincsen meleg…;)

Hogy mik történtek még? Tényleg csak nagyon röviden: kb. 2 hónapja beköltöztem Bondi Beach közelébe, egy angol és egy ausztrál sráccal lakom egy albérletbe. Az angolom szempontjából talán elég jó ötletnek bizonyult, habár még mindig kapaszkodnom kell, hogy megértsem őket. Úgy 2 hónapja beruháztam egy görkoriba, hogy adjak egy picit a sportnak is. Aki nem tudná én régen elég sok időt töltöttem nyolc keréken és pont annyira voltam veszélyes magamra és másokra, mint most. Az üzletben nem kértem a féket a cuccra, mert gondoltam, arra régen sem volt szükségem. Egy apróságot felejtettem csak el csupán, Nagyatádon nem voltak olyan dombok, mint itt és a lakás, ahova költöztem, történetesen egy baszom óriási lejtő kellős közepén van, amihez egy viszonylag keskeny járdán lehet eljutni. Míg hazaértem az első utamról – full halálfélelemben -, leamortizáltam az új korit (úgyhogy szépen ki kellett cserélni másnap), az út menti kerítéseket és a csuklómat is (most a bal kézfejemet csak úgy 70%-ban tudom behajlítani). De az új cuccra már kértem féket….

Nnnnaaaaa, ezennel zárom soraimat, remélem csak egy kis időre. Cairns ből jelentkezem, feléve, ha túlélem ezzel az idiótával…

Ja, és Vaclav köszöni szépen, jól van a brazil csajokkal…