Hungaroo

A fentiekről asszem több részletben fogok írni, mert tényleg sok a lemaradás, az anyag meg csak gyűlik…:)

…bocsi, nagyon sok dolgom volt mostanában, de remélem, gyakrabban jelentkezem már mostantól. Fogok ide írni mindenféle érdekes dolgot, feltéve, ha történnek velem olyanok. Ha nem, akkor tök unalmas lesz ez az oldal. Teszek majd fel fotókat is, persze, ha fotózok már végre, mert mostanában az is elmaradt. Na, de ígérem, mindent bepótolok…

Szóval, Sydney-be érkezésem viszonylag zökkenőmentesen zajlott, megúsztam kisebb járatváltásokkal, nem várt átszállásokkal, rosszabbnál rosszabb kajákkal és mozifimekkel, a kedves utasok pedig megúszták néhány fejre esett csomaggal és persze kedves bocsánatkérésekkel… Ami viszont nagyon perverz dolog volt és tök véletlenül jött, Váradi Roma Cafe-t hallgatni a Bangkoki repülőtéren és bámulni a makikákat…:))) olyan bizarr az egész, hogy amikor az Umbala Umba elindult, mi éppen a beszállásnál tartottunk, önkéntelenül elröhögtem magam. Asszem hangosan, mert a jegykezelő makika elég furán meredt rám, miközben hol az elgyötört, de bárgyún vigyorgó arcom, hol az útlevelem közt ingázott a tekintete. Ha tudott volna magyarul, valószínűleg ő röhög és én érzem magam hülyén…

Egy apró sztori csak az útról, ami rögtön eszembe juttatta az egyik kollégámat, akivel egyszer arról elmélkedtünk hosszasan, hogy ha a moziba későn érkezel, és a sor közepén ülsz, akkor melyik feledet tolod oda a kedves látogató arcába – a hátsó, vagy az első részed:) -, mikor a helyedre igyekszel? Na, a repülőn nem emlékeztem pontosan az illemnek megfelelő megoldásra, mikor egyszercsak ki kellett mennem Wc-re. Én az ablaknál ültem, mellettem egy angol párocska női tagja aludt éppen, szemén olyan bigyóval, amitől nem látsz, jobbján meg a pasija, aki szerencsére nem aludt. Mivel nem akartam, hogy egészségem visszafordíthatatlan károsodást szenvedjen, mindenképpen meg akartam látogatni a mellékhelyiséget, viszont a lányt nem lett volna szívem felébreszteni. Jeleztem a srácnak, hogy muszáj kimennem, erre ő vissza, hogy lépjem át a barátnőjét, aztán minden rendben lesz. Mondtam oké… Éppen, ahogy egyik lábamat átlendítettem a hölgyön és az a bizonyos részem az arcától pont 16 cm-re helyezkedett el, hát nem felriadt… (rémálom, vagy ilyesmi, állítólag hosszú repülőutakon előfordul) Elképzelhetitek, amikor felhúzza a szeméről azt a cuccot, én meg ott guggolok – állok fölötte, mint otthon… Tényleg az volt a szerencsém, hogy a srác adott engedélyt a manőverre és jóváhagyólag biccentett, mikor a kislány kétségbeesetten, tátott szájjal:) kérdőn oldalra fordult. Asszem máskülönben oltári nagy patália kerekedett volna ebből az egészből és engem valószínűleg még ott, 10 kilométer magasan kitettek volna gépből; gondolom még most sem értem volna földet. Viszont, ami megnyugtatná Görög Ibolyát, etikett szempontból a helyes oldalamat nyomtam a hölgy arcába, asszem, elvégre az illem az illem…

Tennék fel képeket a búcsúbulimról, meg az utolsó disznóvágásról:) is, de sajna nem sikerültek valami jól – mármint a képek -, picit olyan a Boston-os parti archívuma, mintha egy nagy pohár jughurtban buliztunk volna – csók Bumbi:) Hogy milyen volt, hát azt mondjátok meg Ti, mert én tényleg nem nagyon emlékszem rájuk, de asszem tök jók… Viszont sokan ott voltatok, úgyhogy utólag is köszi!

Hogy hol is vagyok pontosan? Asszem a Világ vége előtt kettővel. Ezt nem csak a 24 órás utazás miatt mondom, ami egyébként olyan volt, mintha tényleg lerepültünk volna a térképről, hanem azért is, mert tényleg így van. Van egy tök érdekes dolog, ami igazából nem a spanyolviaszt és már Verne is felhasználta a “80 nap alatt a Föld körül” poénjában, nevezetesen a különböző időzónák és azok “kezdő vonala”, az “International Dataline”. Anélkül hogy okoskodnék, a dolog lényege röviden: ettől a vonaltól kezdődnek a különböző időzónák és haladnak 1 órás váltásokkal nyugat felé, míg végül körbeérve a Glóbuszon a 24-nél elfogynak és megint az első jön. Hogy mindneki lássa ennek az egésznek a gyakorlati hasznát is – azon túl, hogy így mindenhol a Földön nappal legyen a világos és éjszaka a sötét -, szerintem ezt az egészet azért találták ki, hogy ha neked mondjuk szülinapod van, fogj egy rohadt nagy hajót, meg a haverokat, pakolod fel rá őket és hajóztok ki ehhez a bizonyos vonalhoz, vagy kössetek ki Fiji egyik szigetén, ahol ezt határvonalat jelzik is egy csinos kis táblával. Fogjátok magatokat és elkezdtek bulizni, mint állat, egészen éjfélig. Normálisan ekkor már szomorúak lennétek, mert pár perc és elmúlik a jeles nap, nnaaa de akkor összeszeditek magatokat és a maradék erőtökkel áttántorogtok ezen a vonalon – vagy csak megkéritek a szintén tök részeg hajóskapitányt, hogy nyomuljon át a hajóval 6 méterrel odébb – és hopppszika, visszaugrottatok kerek 24 órát, azaz kezdődhet az egész rumli elölről. Hát nem fantasztikus. Nnnna, sztem az az igazi Világ vége és mi ettől vagyunk kettővel balra, az nem olyan sok:) nekem meg májusban jön a 30. szülinapom:)))))

Marci, az egyik itteni ismerősöm megígérte, hogy kijön értem a reptérre, nem jött – Mike figyelmeztetett -, így bevágtam magam egy taxiba és az első szállásomra hajtattam:). Coogee suburb-ben van a lakás, ahol várt már rám a lakótársam, Dodor és a lakás tulaja, Kinga. Ők olyan huszonix éve keveredtek ide, Dodor – ozzi nevén Dod Orange – mindenféle padlóval kapcsolatos munkálatokból él, Kinga saját kozmetikai vállalkozását viszi otthon. A megismerkedés örömére egyből meg is kezdtük az ajándékba hozott panyolai elixírt:)…

Igazából hárman lakunk, de a 3. srácot / lányt csak az első napon láttam:)

Az első hetem általános ügyintézéssel telt: számlanyitás, adószám igénylés, város feltérképezés, beach fekvő helyzetből való tanulmányozás, meg kipróbáltam Marci surf-jét is -ja, végre találkoztunk -, Bondi Beach-en, meg ilyenek. Az első hónap még eléggé forróra sikerült, de fokozatosan érkezik az ősz és egyre kabátosabbra – pulóveresebbre fordul az időjárás. Pont szuper tanuló idő… Ami első pillanatban magával ragadott, az az égbolt volt. Olyan formákat színeket találhatsz a fejed fölött, hogy esküszöm órákig képes lennél bámulni. …a másik legnagyszerűbb dolog a sulisok egyenruhája, de erről majd később…

Nem egészen egy héttel megérkezésemet követően, hétfőn indult a suli, egy szintfelmérővel. Az iskola kiválasztását – na persze még otthon – hosszas keresgélés előzte meg. Sokáig jógáztam a dolgon, míg végül az Australian College of English mellett döntöttem. A z országban több városban, Sydney-ben pedig több helyen is ott vannak (én a Bondi Beach közelében található egység mellett tettem le a voksom) Szuper hely, csak mindenki olyan kis fiatalka és svájci…:) Állítólag, Svájc olasz részén az állam visszatéríti a költségek egy részét annak, aki sikeresen leteszi a vizsgákat. Komoly kis hozzájárulás, nem mondom…

A tanulók többsége középiskolát követően tölt itt néhány hónapot, vagy évet, de szép számmal vannak olyanok is, akik egyetem után – közben döntöttek úgy, hogy így készülnek fel az életre és szereznek tapasztalatokat, na meg egy valag új barátot.

A szintfelmérő alapján csoportokra szabdaltak minket. Egy-egy csoport kb. 10 fős, így az órákon nem igazán lehet sunnyogni, meg elbújni és a megjelenést is elég szigorúan veszik. Az én csoportom összetétele: 6 svájci, 2 magyar (velem együtt), 1 spanyol és egy dél-koreai versenyző. A 10 főből kettőnek van állandó műsora, a spanyol srácnak, meg az egyik magyarnak…:)

Az egyik svájci fiú, Johnatan, rettenetesen érdekes figura. Nem csak azért, mert úgy állnak szegénynek a szemei, hogy annak az esélye, hogy valaha is találkozni fog a tekintete bárkiével, gyakorlatilag nulla, hanem ezért is, mert nemrégiben kiderült róla, hogy az első igazi marokkói király egyenes ági leszármazottja… legalábbis azt mondja. Beszámolója szerint egy olyan királyi rokonnak, mint ő, pont olyan az élete, mint bármilyen más normális svájcinak. Ha pl. Marokkóba látogatnak, akkor simán ki kell várnia a sort az útlevélkezelésnél, senki nem hajlong előtte és még csak nem is aranykanállal eszik, ja, és nincsen több csaja, mint a közönséges halász fiának. (csak a leglényegesebb dolgokat kérdeztem meg tőle:)

Van még itt egy mókus, Vaclav, Prágából. Vaclavval már az első naptól kezdve nagyon jóban vagyunk. Nagyjából egyszerre érkeztünk, egyszerre kerestünk lakást, sőt egy darabig úgy is volt, hogy egy helyre költözünk, csak a nyomorult tulaj kiadta a fejünk fölül a helyet, dupla pénzért… “Szerencsétlen” cseh fiú ekkorra már visszamondta az addigi szobáját, így két szék között, a padlón találta magát. Volt két napja, hogy találjon magának valamit. Suli után én is segítettem neki lakásokat nézni. A cél, hogy Bondi Beach-hez minél közelebb legyen, hogy az órák után csak fel keljen kapnia surf deszkáját, hogy átadja magát a hullámoknak. Jártunk mindenféle népségnél – még furcsa magyarokba is botlottunk az egyik lepukkant helyen -, sőt egy 70 éves litván bácsi által kínált lakást is megnéztünk, aminek pont olyan volta a hangulata, mint bárkinek a nagymamájánál… de szuper kedves volt az öreg és biztosított minket, hogy ővele nagyon király együtt élni. Végül bevezetett megtekinthettük magát a bérleményt – 1 szoba -, ahol egy nászutasoknak előkészített ágy – hatalmas kovácsoltvas ágykeret, némi kis rózsaszín baldachin, na meg habos ágynemű – és a fejrész fölött a Teleshop-ból jól ismert falra szerelhető, gombnyomásra 2 karácsonyi számot játszó és vidáman vergődő mikulássapkás hal biztosít mindent, amire egy kelet-európai diáknak szüksége lehet egy fárasztó iskolai nap után, a Világ egyik legismertebb strandjától mintegy 175 méterre…

Már nem emlékszem, hogy melyikünk kezdett el előbb bunkó módon röhögni… A kötelező költözés előtti napon reménytelenül olvasgattuk a különböző hirdetéseket, amikor is Vaclavnak elege lett:

- Itt van ez, még megpróbálom. 3 brazil lány keres lakótársat…

A rohadék, lassan 2 hete lakik velük és valamiért mostanában kevesebbet találkozunk…

…folyt hamarosan köv…